Bogyó Noémi: Tuti, kishaver

Nápoly legszebb főterén, a Piazza del Plebiscitón ülök a San Francesco di Paola-bazilika lépcsőjén. Szemben a királyi palota rácsos kapuja. Az udvarban színpad, a színpadon balettelőadás. Sötét a tér, az utcai lámpák sem világítanak. A vakító reflektorfényben élesen rajzolódnak ki a balett-táncosok alakjai. A távolság miniatúrákká zsugorítja őket, a kontúrok, a fény–árnyék kontrasztja mégis kihozza kecses alakjukat, aprózó lépteiket, piruettjeiket, a tánckar pillemozdulatait, a prímabalerina kecses táncát szerelmével, aki a karjaiban magasra emeli.
Ritkán lát az ember ennyire élesen ilyen távolba, ritkán rakja össze a mozdulatokból a történetet. A szem a valóságban sokszor vak, a közeli dolgokon átnéz, anélkül, hogy látná őket. Az emlékek képesek csak ilyen éles ábrát létrehozni a képzelet recehártyáján, a képzelőerő újrateremti a színeket, a kompozíciót, az arcvonásokat, a mozdulatokat. A hiányzó láncszemeket pedig megalkotja a fantázia, kipótolja az elveszett mozaikkockákat, így lesz a valóságnál is sokkal elevenebb, élőbb az emlékkép.
Több ilyen fényképhű, filmszerű relikvia él a képzeletem albumában. Az évek során egyre jobban kiszíneztem őket. Óriássá, tökéletessé nő bennem a múltam egy-egy mozzanata, emberek, történések, illatok, ízek, hangulatok. Vannak olyan filmszerű emlékeim is, amik sorozatként élnek bennem, s ha diavetítőn levetíteném őket, a régi idők mozija mintájára, még mozgófilmet is csinálhatnék belőlük. Már csak feliratozni kellene.
Szerelem első látásra
Csikorog az autó kereke alatt a kavics, amikor begördülünk a keskeny utacskára. Kétoldalt faházikók sorakoznak katonásan, közöttük foltos derekú platánok nőnek az égbe, lombjukkal megszűrik a délutáni tikkasztó hőséget. Te a falépcsőn ülsz, fehér pólóban, kék kantáros nadrágban, hirtelenszőke hajad olyan, mint Panni babámé. Lángost eszel, ketchuptól maszatos az arcod. Melletted egy piros kisautó. Apa azt mondja, megérkeztünk. Alig várom, hogy kiszálljak. Odamegyek hozzád. Leülök melléd a lépcsőre, s te megkínálsz a lángosodból. Látom magunkat, ahogy ülünk egymás mellett, s majszoljuk a lángost. Ketchuptól maszatos az arcunk.
Égek a kacsás úszógumim miatt
Önfeledten lubickolok, pörgök, mint egy balerina a kacsás úszógumimmal. Anyával fröcsköljük egymást. Aztán észreveszlek, ott állsz a medence szélén. Nincs úszógumid, csak úgy belecsobbansz a vízbe. Odaúszol hozzám. Örülsz nekem, örülök neked. Csodálom, hogy tudsz úszni. Én nem tudok. Nagynak látlak. Kicsinek érzem magam. Szeretném levenni az úszógumit. Anya nem engedi, nem tudsz úszni, mondja. Kis pisisnek éreztem magam melletted a kacsás úszógumimmal.
Veled osztom meg az összes titkomat
Alig várom, hogy vége legyen az alvásnak, és kimehessek a mérleghintához. Remélem, te is ott leszel. Mérleghintázunk. Homokozunk. Megosztom veled a titkaim. A mi ovinkban csak egy roller van. Sorba kell érte állni. Ha rád kerül a sor, akkor 10 kört mehetsz. Sokat kell várni, még rád kerül a sor, de Misi mindig ügyesen előre szalad és elsőnek kaparintja meg a rollert. Misinek én vagyok a kedvence, nekem mindig kölcsönadja egy körre, néha kettőre is. Azt is elmondom neked, hogy Palika szerelmes Tinába. Szívecskés karperecet adott neki ajándékba. Én még soha senkitől nem kaptam szívecskés karperecet. Hümmögsz, aztán megengeded, hogy játsszam az autóddal. Azt mondod, az van ráírva, hogy meseautó. Igazán mese. Ha megnyomod a sofőr fejét, magától elindul. Nagyon szeretnék egy ilyen meseautót.
Hiába várlak
Ülök a lépcsőn, hiába várlak. Nagy sokára kijön az anyukád. Szomorú. Belázasodtál, nem tudsz kijönni játszani. Játszani szeretnék veled. Nem merem megkérdezni, hogy bemehetek-e hozzád.
Nem adom fel
Barnival, a plüssmacimmal ücsörgök a lépcsőn, és várom, hogy végre meggyógyulj, és kijöjjél velem játszani. Annyi mindent el akarok neked mondani: hogy klassz volt ma a fürdés. A hullámmedencében úgy sikítottak a gyerekek, hogy nekem is sikítanom kellett velük, pedig nem is féltem. Apa erősen tartott az ölelésében, mosolygott rám, s ilyenkor tudom, hogy semmi, de semmi rossz nem történhet velem. Még a hullám se ragadhat ki engem apa karjaiból. Ha nagyobb leszek, biztos megtanulok úszni, s akkor együtt úszunk majd.
Haza akarlak vinni
Anya azt mondta, ma van az utolsó nap. Izgulok, hogy mi lesz, ha nem találkozunk. Nem akarok hazamenni nélküled. Makacsul ragaszkodom, ha nem vihetlek haza, legalább menjünk el hozzád elbúcsúzni. Apa kézen fog, bekopogunk a kisház ajtaján. Anyuddal nyitsz ajtót. Sápadtan, bohócos pizsamában állsz ott, kezedben a meseautó. Apa mondja, nem akarunk zavarni, búcsúzni jöttünk, magyarázkodik, hogy ragaszkodtam hozzá. Mosolygunk egymásra. Nyújtod felém a meseautót, hogy hazára. Nem hiszek a fülemnek. Én is akarok valamit adni. Nincs másom, csak Barni macim a hónom alatt. Nehéz Barnitól megválnom, de neked Barnit is odaadom. Látlak a kavicsos úton bohócos pizsamában, ahogy integetsz nekem, Barni a hónod alatt.
Itt Nápolyban, a San Francesco di Paola-bazilika lépcsőjén megszületik bennem a gondolat, hogy megkereslek. Igaz, semmit nem tudok rólad, sem a neved, azt sem, hogy hol élsz, azt sem, hogy hogy nézel ki, s azt sem, hogy 25 év után emlékszel-e még rám.
Hazaérve kikeresem azt a gyerekkori képet, amin Barni macival vagyok lefényképezve. A meseautót is előveszem az emlékes dobozból és lefényképezem. Anyát is felhívom, hányban és hol voltunk akkor, amikor a meseautót kaptam attól a kisfiútól. Anya mindenre emlékszik, az évre, a hónapra még a kempingre is, ahol megszálltunk. A nevedre is. Ádám. Írtam egy rövid, szívhez szóló történetet a Facebook-poszthoz, hogy keresem a gyerekkori barátomat, Ádámot, akivel akkor és ott találkoztunk, s akitől ezt a meseautót kaptam ajándékba, s akinél az én Barni macim van. Hihetetlen, ahogy beindul a szociális háló. Három nap alatt 250 megosztás. Van remény, ficánkol bennem az öröm.
Két hét múlva már ezernél több a megosztások száma. Ádámról semmi hír. A kommenteknek már nem is örülök, időm sincs megválaszolni őket. Nagyrészt kedves, támogató kommentek. Bár van köztük nagyon durva, csúnya, megalázó is. Hogy viszket-e a puncim, meg jó nő vagyok, ha akarom, akár most este is kinyalhat.
Egy hónapja pittyeg állandóan a mobilom, de hiába a rengeteg megosztás, Ádám nem jelentkezett. Egyre szomorúbb vagyok. Lehet, hogy nem kellene a múltban dagonyáznom. Töröljem, ne töröljem a posztot? Ezen filozofálok már pár napja.
Ma jelentkeztél. Nagyon szűkszavúan, hogy anyukádhoz ért el a hír, emlékszik arra a nyaralásra, rám is. A macimat is eltette. Semmit nem írtál arról, hogy te emlékszel-e rám. Valószínűleg nem. Nézem a fényképeid a Facebookon. Vagány, bulizós, koncertezős srác. Nem éppen egy IT-fejlesztő karakter vagy, bár sok szoftveres megosztásod is van, úgy néz ki, komolyabb dolgok is érdekelnek, mint a mulatozás. Csalódott vagyok, de mit is vártam?
Nem tudok mit válaszolni neked. Legszívesebben nem is írnék vissza. Minek? Most írjam azt, hogy találkozni szeretnék veled?
Aztán nagy nehezen ráveszem magam. Megköszönöm, hogy jelentkeztél. Meg azért furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hát azt is megkérdezem, hogy emlékszel-e rám. Küldöd is a röhögő emojit, aztán „nem látni a rosszat” majom emotikon kíséretében írod, hogy sajnos nem. Talán csak tiszteletből, megkérdezed, hogy szoktam-e Pestre járni. Néhanapján, válaszolom. Egy röhögő emojit is odabiggyesztek az üzenet végére. Akkor, ha néhanapján jössz, jelentkezz, kisbarinő. Igyunk egy kávét a múlt emlékére – jön rögvest a válasz egy sírva röhögő emojival megtoldva. Hát akkor visszaírok még én is: tuti, kishaver. És megtoldom három sírva röhögő emojival, hogy lásd, egy hullámhosszon vagyunk.