Csak csodálkozik, milyen csodának lehet a részese

A nyolcvanas évek végén az Oly távol vagy tőlem és mégis közel kezdetű dal volt az első, amit hallottam belőle, a darabot pedig később a tévében láttam, és teljesen lenyűgözött. Annyira nagy dolognak tartottam, hogy álmodni sem mertem volna arról: egyszer majd én is énekelek zenés színpadi művekben. Akkor, tizennégy évesen a zenekarosdi érdekelt jobban. Hencz Tihamérral megalapítottuk az Alfa-rockot, és jártuk a környékbeli bulikat.

Tizenévesen buliból, kedvtelésből zenélnek a srácok, aztán jön a család, a kötelességek, és feloszlanak a bandák. De neked azóta is van zenekarod.

Amint az Alfa-rock feloszlott, létrehoztuk a Matadort, és folytattuk a zenélést. Főleg vendéglátóztunk, de a szívünknek kedves rockzenéhez azért nem lettünk hűtlenek. Ekkor találkoztam a zselízi Ritmus fesztiválon Derzsi Gyurival, aki megkapta a Komáromi Jókai Színházban műsorra tűzött Mária evangéliumában Jézus szerepét, és megkérdezte, lennék-e Gábriel arkangyal. Azonnal ráálltam, mert nagyon vonzott a színház. Tizennyolc évesen Dráfi Mátyással, Boráros Imrével álltam egy színpadon, úgy meg voltam illetődve, olyan hatalmas élmény volt számomra az egész, hogy csak ezt a mostani produkciót tudnám hozzá hasonlítani.

Akkor már tisztában voltál azzal, hogy tudsz és akarsz énekelni?

Mások mondták, hogy tudok, és én akartam is, de csak hobbiszinten. Nem is tanultam énekelni, mert nem mertem elhinni magamról, hogy ez akár a pályám is lehetne. Hívtak volna a La Mancha lovagjába is, de közben megnősültem, megszületett a fiam, és tisztában voltam azzal, hogy színházi fizetésből nem lehet eltartani a családot.

Könnyű szívvel mondtál le róla?

Azt mondtam magamnak, hogy ez ajándék volt a sorstól, és ennyi volt. Nem voltak akkora ambícióim, hogy ismert színész vagy énekes legyek, beértem a zenekarral. Ekkor már Friends néven zenéltünk Magyar Lóránttal és Piller Krisztiánnal, bulikban, bálokban, lakodalmakon. Nem mondom, hogy időnként nem sajdult bele a szívem, amikor egy jó darabot láttam, az is eszembe jutott, milyen jó lenne Pesten a Rockszínházban játszani, de még mielőtt rászántam volna magam, hogy próbálkozzam náluk, megszűntek. Nem volt más választásom, mint saját rockszínházat alapítani. Mayer Jánossal 2000-ben hoztuk létre a Gútai Kis-Duna Menti Rockszínházat. Először a Légy jó mindhalálig című darabot mutattuk be, abban Valkai tanár urat játszottam, aztán Koltay Gergely darabját, a Szeretet hídját. A legutóbbi darabunkban, a János vitézben már enyém volt a főszerep. Közben Stugel Tibor az Érsekújvári Rockszínházba is hívott, ott János apostol voltam a Mária evangéliumában, továbbá József a József és a színes szélesvásznú álomkabátban.

Most, hogy A Társulathoz szegődtél, elbúcsúztál a hazai rockszínpadoktól?

Csak ideiglenesen. Októberben az Érsekújvári Rockszínpad mutatja be az Ötvenhat csepp vért, oda visszavárnak egy kisebb szerepre.

Nagyon sok helyen felléptetek, rendszeresen ott voltatok a Jókai Napokon. Soha senki nem mondta, hogy lépj tovább, többre is képes vagy?

Mondták, hívtak is mindenfelé, de hamar megtanultam, hogy a dicséret elszáll, a legtöbb hangzatos ígéretből végül nem lesz semmi. Önbizalmam pedig mindig nagyon kevés volt, és minél inkább beláttam a kulisszák mögé, annál kevésbé hittem, hogy nekem ez sikerülhet. A mostani zenekarommal, a Friends-szel, már neves pesti művészeknek is muzsikáltunk, és ha elbeszélgettem velük, mind azt mondták, mennyire nehéz ebben a szakmában érvényesülni. Soha nem voltam az az önmenedzselő típus, meg a felelősség is visszatartott, hiszen három gyermekem van – őket nem tehettem ki annak, hogy megpróbálom megvalósítani az álmaimat, aztán vagy lesz belőle pénz, vagy nem.

Volt benned valami hiányérzet, keserűség, hogy nem csinálhatod azt, amit szeretnél?

Nem, soha. Volt zenekarom, énekeltem a rockszínházban, és nem is mertem többre vágyni. Abban a műfajban, azon a szinten, ahol voltunk, elértük, amit lehetett, nagyon sok helyre eljutottunk, szép sikereink voltak – úgy láttam, hogy már ez is több annál, ami a legtöbb magamfajta embernek megadatik.

Ha nem jön az István, a király, festő-mázolóként éled le az életed, aki számára csak hétvégi foglalatosság a zene és a színház?

Valószínű, hogy igen. Amikor elkezdték hirdetni a válogatásokat, és Derzsi Gyuri felhívott, akkor is gondolkoztam, megpróbáljam-e. Az első meghallgatásra majdnem el se mentem, annyira féltem a kudarctól. Végiggondoltam, hogy idehaza mégiscsak ismernek, elismernek, kell-e nekem magasabbra kapaszkodnom, hogy aztán egy nagyot essek? De végül azt mondtam magamnak, ha meg sem próbálom, bánni fogom. Remegő lábakkal mentem be abba a terembe, ahol meghallgattak, azt hittem, egy hang sem fog kijönni a torkomon, mert soha nem voltam ilyen helyzetben. Jókat mondtak nekem, de arra gondoltam, hogy annyi jelentkezőből százan akadnak még jobbak. Csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor Alföldi Róbert azt mondta, hogy nagyon tetszik neki a hangom. De még akkor se mertem továbbjutásra, netán szerepre gondolni, csak arra, hogy most már nem kell szégyenkeznem, hogy idejöttem.

Aztán ugyanez az Alföldi a középdöntőben először jól pofon vágatott, majd közölte veled, hogy ilyen fejjel ne legyen pocakod, egyébként kirúg. Nem valami biztató kezdet.

Ettől nem ijedtem meg, mert tudom, hogy a színházhoz alkat és tűrőképesség is kell. Jól bírom a kritikát, már azt megtiszteltetésnek veszem, hogy ilyen nagy emberek foglalkoznak velem. Tudom, hogy amit mondanak, azt jó szándékkal mondják, azért, hogy a hangomhoz, ami nem az én érdemem, hanem velem született adottság, méltó legyen az énektechnikám, a kiejtésem, a mozgásom. A középdöntőben már nem annyira az ének, sokkal inkább a mozgás és a partnerekkel való kommunikáció volt nehéz. A mi mezőnyünk volt a legerősebb, nem is hittem volna, hogy továbbjutok.

De továbbjutottál, és ezzel gyökeresen megváltozott az éle?ted.

Ez már az egész család vállalása volt, nem csak az enyém, hiszen fél éve Budapesten élek, távol tőlük, és pénzt sem viszek haza. A gázsi, amit kapunk, épp csak arra elég, hogy itt fenntartsam magam, ezért a támogatóim segítsége nélkül nagyon nehezen boldogulnánk. Szeretnék is ősszel egy köszönőkoncertet adni Gútán, nagyon sok embernek tartozom ott hálával. A virágkosarat, amit a Koppány-döntő után kaptam, szintén a gútai templomba küldtem, mert ami velem történt, az akkora csoda, hogy az égiek keze biztos benne volt.

Ahogy a döntők során araszolgattál előre, és nem csak a zsűritől kaptál jó kritikákat, hanem szinte mindig a legtöbb szavazatot is, nőni kezdett az önbizalmad?

Nem mondanám. Minden döntő külön megpróbáltatás volt új dallal, új partnerrel, új helyzetekkel. Éreztem valahol a lelkem mélyén, hogy valamit látnak bennem, mert már a döntők előtt, a karácsonyi műsorban is sokat énekeltem, de attól féltem, hátha nem tudok megfelelni ennek az elvárásnak. Ha megfeleltem és megdicsértek, rögtön azon kezdtem aggódni, vajon képes leszek-e tartani ezt a szintet, és ez a mai napig is így van. Most, hogy megkaptam a szerepet, még inkább. Amióta elkezdődtek a döntők, folyamatos stresszben éltem. A hét első három napja, amíg összeraktuk a műsort, és énektanárokkal próbáltunk, még jó volt, mert a munkáról szólt. Rengeteget tanultam a koreográfusunktól, Novák Pétertől és Károly Katalin énektanártól, ők ideig-óráig el is tudták feledtetni velem, hogy itt egy verseny zajlik. De amint csütörtökön bevonultunk a stúdióba, nőni kezdett bennem az izgalom, a szombatokat már nem is tudom, hogyan vészeltem át. A mai napig csak akkor múlik el bennem ez a feszültség, amikor énekelek.

A zsűri szerint akkor sem, többször is mondták, hogy valami mélyen lobogó szenvedélyt éreznek még benned. Az előadásra tartogatod?

Amit lehet, kiadok magamból, ha valami mégis marad, az nem szándékos, és remélem, Szikora János majd kihozza belőlem. Az igaz, hogy nem vagyok robbanékony, sok mindent elfojtok magamban, hogy kerüljem a konfliktusokat, és az emberi kapcsolatokban is nehezen nyílok meg, de a színpad az más. Ott minden lehetséges, addig a pár percig, amíg tart a dal, tökéletesen ki tudom zárni a külvilágot. Olyan ez, mintha egy burokban lennénk, csak én és a zene. Mindent látok, érzékelek, mindenre figyelek, de olyan biztonságban érzem magam, mint soha máskor.

A dalválasztásba volt beleszólásotok?

Csak a hangfekvés tekintetében. A Kisfiút a Légy jó mindhaláligból én kértem, mert azt a dalt, amit eredetileg kaptam, nem éreztem versenyképesnek. A többivel elégedett voltam, azt hiszem, több oldalamról is meg tudtam mutatkozni általuk.

Mikor kezdtél el reménykedni, hogy esetleg szerep is juthat itt neked?

A Torda-döntő után. Először nagyon elkeseredtem, de aztán arra gondoltam, hogy a rendezőnek talán még tervei vannak velem. Abban reménykedtem, hogy nem véletlenül énekeltem duettet Feke Pállal, hátha azt akarták hallani, hogyan szól együtt a hangunk.

Nagyon sok élmény, benyomás ért ez alatt a fél év alatt. Benned is megváltozott valami?

Remélem nem. Akármilyen rivaldafényben álltam, akármilyen szépeket mondtak nekem, bennem legbelül ugyanaz a gútai fiú csodálkozott.

Min? Hogy hová jutott, minek lehet a részese?

Pontosan azon. Amikor Szikora János kimondta, hogy én vagyok Koppány, a könnyeim is kicsordultak. Nem is jutott eszembe semmi értelmes, mert amit éreztem, azt nem lehetett szavakban kifejezni.

Lélekben már készülsz a szerepre, dédelgeted magadban Koppányt?

Mindig érdekelt a magyar történelem, mert úgy gondolom, hogy nem elég magyarnak születni, tenni is kell érte, ismerni a múltunkat, felvállalni bizonyos dolgokat. Az ősmagyar kultúra pedig különösen vonzott, a maga természetközeli életformájával, a misztikus hiedelemvilágával, ezért is gondoltam először Torda szerepére. Amióta tudom, hogy Koppány leszek, gondolatban gyakran kalandozom abban a korban, de a szerepre még nem készülök, nekem kell az első lökés a rendezőtől. Május 19-én kezdünk próbálni a BNV-vásárcsarnokban, aztán jön az aréna, június 18-án lesz az előadás, tovább egyelőre nem is nagyon látok.

Feke Pál lesz a partnered István szerepében. A rendező elképzelése szerint két erős férfi feszül majd egymásnak.

Örülök ennek a felállásnak, mert Pali tehetségét nagyra tartom, és jó vele dolgozni. Azt hiszem, jól illünk abba a rendezői elképzelésbe, amely szerint Koppány egyértelműen pozitív hős, István pedig inkább negatív, de egyformán erős személyiségek. Egykor talán még barátok is lehettek, és csak a hatalomért folytatott harc tette őket ellenfelekké. Ha abból indulunk ki, amit az iskolában tanultunk, ez furcsán hangzik, de a nép akkor sem „fogta fel a múltat és nem sejtette az eljövőt”, csak a régi biztonságát féltette, és annak Koppány volt a megtestesítője. István a nép szemében felforgató, az ellenségeit kegyetlenül lemészárló trónbitorló volt, csak nagyon kevesen látták benne akkor az előrelátó államférfit, akit magas eszmék és távoli célok vezérelnek. Annak alapján, amit a szerzők és a rendező elmondtak nekünk, úgy látom, hogy ez az előadás árnyaltabb lesz, mint az eredeti, és egy kicsit helyrebillenti a sokakban élő fals történelmi képet.

Gondolkoztál már azon, mi lesz, amikor ez a produkció lecseng? Hogyan fogod kamatoztatni a sikert?

Olyan nagy falat ez nekem, hogy nem is akarok másra gondolni. Azt tudom, hogy nyáron lesznek még előadások Budapesten, a szegedi Dóm téren és a debreceni Főnix Csarnokban, országos turné is készül, és nagy vágyam, hogy Szlovákiába is eljussunk. Az új István, a király megjelenik lemezen, DVD-n, nekem is lesz majd egy lemezem, s a Magyar Televíziótól egyéves szerződést kaptunk havi háromszori szereplésre. Ez mind annyi munka, hogy vakmerő lennék, ha mellette mást tervezgetnék.

De azért voltak már megkeresések, ajánlatok?

Voltak, de csak akkor érdemes beszélni róluk, ha megvalósultak. A legreálisabbnak azt tartom, hogy A Társulat együtt marad, talál magának egy épületet, és a jövőben színházként működünk. Ezt valamennyien nagyon szeretnénk.

Számodra ez azt jelentené, hogy továbbra is ezt a kétlaki életet élnéd. Vagy Budapestre költözik az egész család?

Azt semmiképp sem szeretném. A mi otthonunk Gútán van, a családunk, a barátaink Szlovákiában, nem akarom onnan kiszakítani a gyerekeimet. Előbb-utóbb lecsillapodik körülöttünk ez a felhajtás, és ha adódik valami felkérés vagy szerep, akkor majd eljövök Pestre, nem akkora távolság száz kilométer.

Megviselt ez a felhajtás vagy élvezted?

Jólesik, hogy szeretnek, megismernek, de nem fürdöm benne, mert ez mind mulandó, és nagyon könnyen a visszájára is fordulhat. Én vállaltam, hogy az életem egy része nyilvános, de a családomtól távol tartom a bulvársajtót, mert látom azt, hogy először csupa szépet és kedveset írnak, aztán, ha túl közel engeded őket magadhoz, megpróbálnak kikezdeni. Hál istennek ez nem az a produkció, ahol ránk erőltetnék a médiában való szereplést, itt valóban az előadás a lényeg.

Jókor talált meg téged ez a lehetőség. Nem szédített el, nem bolygatta meg a lelki egyen?súlyodat...

Felkavart nagyon, de csak jó értelemben. Pár évvel korábban még nem bírtam volna feldolgozni a sikert, a szerepre sem voltam érett. Most már helyre tudom rakni magamban a dolgokat. Tudom, milyen utat tettem meg, és hová érkeztem, de azt is tudom, honnan indultam, és erről soha nem fogok megfeledkezni.