Andrássy grófként a Nemzetiben

Másodszor vendégeskedik a Szlovák Nemzeti Színházban Gál Tamás, akit tavaly ősszel harminc neves hazai színházi kritikus és szakember Desz-kával, az ország legrangosabb színházművészeti elismerésé-vel jutalmazott. Először Pavol Rankov Szeptember elsején történt című alkotásában lépett a pozsonyi Nemzeti Színház színpadára, most Andrássy Gyula grófot alakítja Viliam Klimáček történelmi drámájában, a Sissiben.

Lévai magyar fiatalember volt Rankov színművében, daliás magyar gróf a császárné életében. Kőszínházban, nagyszínpadon ritkábban látja őt a közönség, mint saját társulatával, a Csavarral, vagyis két ország vándorszínészeként. Interaktív produkciójával, A nagyidai cigányokkal több díjat nyert Kisvárdán, A helység kalapácsával és a Dorottyával, akárcsak a Hogyan ettem kutyát című monodrámával és a Rükverccel kilométerek ezreit tette már meg. Kocsiját háromévente újra kell cserélnie, energiája, játékkedve kiapadhatatlan.

Kényelmesebb módját is választhatta volna a színészi létnek. Rögtön a főiskola elvégzése után maradhatott volna Pozsonyban. Filmezhetne, tévésorozatokban játszhatna, több pénze lenne.

A levegőben lógott a Nemzeti ajánlata. Nem foglalkoztatott egy percig sem. A vezetőséget sem ismertem. Nem jártam ide gyakorlatra, csak nézőként, előadásokra. Fiatal voltam. Másfelé fordultam. A Nemzeti valahogy kimaradt az életemből. A főiskolát is többször megszakítottam. Egyszer a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem miatt. Azt nagyon szerettem Komáromban. Egyébként olyan lusta, menekülő típus vagyok. Még most is. Nagy erővel dolgozom azon, hogy ne legyek ilyen, de nehéz, irtó nehéz. Ahelyett például, hogy tökéletesítettem volna a szlovák nyelvtudásomat, visszamenekültem Komáromba.

Nem hiszem, hogy ezzel a könnyebb utat választotta.

Huszonévesen mindennel foglalkoztam, csak azzal nem, hogy színészileg fejlődjek. Most, jóval túl a harmincon jöttem rá, hogy ha egy színész nem tanul, nem fejleszti a képességeit, nagyot bukhat. A legtöbbet a fiataloktól lesek el. Figyeltem őket most is, a Sissiben, hogyan dolgoznak, mekkora energiával, milyen odaadással. Ezt várom el, követelem meg magamtól én is. Huszonévesen nem így gondolkoztam. A Jóisten mindent megadott, én meg visszaéltem ezzel. Elhittem, hogy elég, ha jó vagyok. Tévedtem. Ezért sodródtam perifériára.

Földrajzilag?

Máris mondok egy konkrét példát. Most, a Sissi próbái során jókat sétálgattam a belvárosban. Kezdtem otthon érezni magam Pozsonyban. Nézem az előadás plakátját, és mit látok? Lefelejtették a nevemet. Ha nagyon érzékeny lennék, kivertem volna a dilit. Belül persze idegesít kicsit, de tényleg csak kicsit, mert tudom, nem ez a legfontosabb a világon. Másik példa: már Budapesten is egyre többen tudják, ki vagyok, honnan jöttem, de a vállveregetésen kívül mást nem nagyon kapok. Nem árasztanak el felkérésekkel, lehetőségekkel. De hogy erről ki tehet? Én vagy valaki más? A közeg? Nem tudom. Lehet, hogy nem kellett volna elmenekülnöm Hetényre? Pedig ott sincs bezárva a kapum. Feleségemmel, három gyerekünkkel, két lóval, négy kutyával élek egy jókora területen. Lassan fél hektáron a házunk. Reggelente megyek kaszálni, ami gyönyörű, idilli, de járhatnék ez alatt az idő alatt filmes válogatásokra is. Vagy tanulhatnék szlovákul, csehül. Többet foroghatnék szakmai körökben. Néha ugyan csalódott vagyok, ki nem? Alapjában véve mégis jól érzem magam a bőrömben. Pedig a csavargó életemben is érnek kellemetlen meglepetések. Ezt mindig elmondom, mert nem bírom túltenni magam rajta: vasárnap átvettem a legrangosabb szlovákiai szakmai elismerést, hétfőn Csilizradványra mentem játszani, de az ottani iskola igazgatónője elfeledkezett rólam. Naná, hogy megviselt lelkileg! Ez az itteni magyarság elé állít görbe tükröt.

Akkoriban sem érezte, hogy folyhatna más mederben is az élete, amikor Rankov társadalmi drámájában játszott – és remekül helyt állt – a Nemzetiben?

Ha volt előző életem, akkor én abban nagy színész lehettem. De beképzelt is talán. Lehet, hogy ezért kapom ezt a büntetést. Hogy maradj csak szépen a saját kis közegedben! De én ezt szeretem. Én ezt egyáltalán nem büntetésnek élem meg. Felmegyek a színpadra Dunaszerdahelyen, vagy bárhol másutt, az ország bármelyik pontján, és azt érzem, hogy otthon vagyok. Komáromban, Kassán, Királyhelmecen, mindenütt. A sajátjaim között biztonságban érzem magam. Egyszerűbb is így élni az életem, abban a közegben építeni a „házat”, ahol ismernek, szeretnek, a magukénak tartanak. Ha belenyugszom abba, hogy én egy felvidéki magyar, csavargó színész vagyok, váratlanul mindig kapok egy őrületesen nagy lehetőséget, ami lelkileg nagyot lendít rajtam.

Konkrétan?

Tavaly Prágában forgattam. A Tollpihe című új cseh filmben, Petr Svoboda rendezésében kaptam nem kis szerepet.

Hogyan került Svoboda látószögébe?

Lucia Gažiová írta a forgatókönyvet, akivel együtt végeztünk Pozsonyban, színész szakon. Mindketten nagyon biztatnak. Állítólag már a vágás során többen megkérdezték tőlük, hogy ki ez az ember? Mármint hogy ki vagyok én? Adná a Jóisten, hogy filmes berkekben is történjen velem valami! Itt most egy veszélyes bűnözőt játszom. A prágai maffia tagját, aki egy nagyobb orosz bűnszervezet hálójába kerül. Kiváló színészekkel ismerkedtem meg. Bolek Polívkával már a tizenhat részes Fekete bárókban is dolgoztam. Ott egy félresikeredett magyar kiskatona voltam, Putnoki. Ez a friss, bemutatásra váró film Martin Fingerrel hozott össze. Életre szóló barátság alakult ki köztünk. Madarat tolláról, embert barátjáról. Az én barátaim nagyon jó emberek. Arra törekszem, hogy én is az legyek. Még nem vagyok az. Finger is erős karakter a filmben. Ő a szolgám, csicskáztatom is rendesen. Nagyon mély kapcsolat szövődött köztünk. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, söröztünk. Elvitt a színházukba, több előadásra. Nagyon szerettem ezt a forgatást, bár a sztori borzasztó. Meg is viselt kicsit. Ezzel a stábbal biztosan fogok még dolgozni a jövőben, de annak örülnék, ha hívnának mások is.

Valójában tehát mégis szeret tartozni valahová, valakikhez. Boldogan megy, ha hívják.

Saját sorsunk kovácsai vagyunk. A dolgok nagy hányadát magunk alakítjuk. Huszonegy éves voltam, amikor megszületett a nagyobbik lányom, aki most tizenhat éves, Európa-bajnok modern táncban, országos viszonylatban első énekben, zenekara van, szavalóversenyeket nyer, és színészi pályára készül. A fiam tizenkét éves, most kapta meg a legjobb alakítás díját a Duna Menti Tavaszon. A kisebbik lányom még csak hároméves. Csodálom azokat a pályatársaimat, akik a színházzal kötnek házasságot, és teljes valójukkal annak élnek. Ettől én mindig megijedek, közben az igazi nagy szerelmem a színház. Csak aztán jött a feleségem, Szilvia, és két szerelmem lett. Ha több időt töltök a színházzal, mint a családdal, mindig lelkifurdalásom van. Olyankor rohanok haza hozzájuk. A Szeptember elsején történt után egyébként most, a Sissiben kaptam újabb lehetőséget, amiért hálás is vagyok a színház vezetőségének. A budapesti Nemzetiben még nem játszottam. Debrecenben, a Csokonai Színházban viszont többször is, amit az ottani igazgatónőnek, Ráckevei Annának köszönhetek. Csokonai születésnapját az én Dorottya-előadásommal ünnepelték. Egy nap kétszer ment le az előadás, kétszer hatszáz néző előtt. Debrecenbe, a Kölcsey Központba évente többször is meghívnak. A nagyidai cigányokat ott is imádják. De van másik arcom is, nemcsak ez a népies. A Rükverc, az egy (lecsúszott) ember vallomásai Kassán született meg, a Thália Színházban. Ha jobban bírnám a szlovák nyelvet, bizonyára másfajta lehetőségek is megtalálnának. Ez a legnagyobb akadály az életemben, ezzel kínlódom a legtöbbet. Ahelyett, hogy megtanultam volna, alibista módon elterjesztettem magamról, hogy mennyi gondot okoz.

Mintha önmaga ellen dolgozna.

Amióta megszülettem. Folyamatosan. A feleségem ettől fut a falnak. Megdicsérnek, azt mondják, jó, amit csinálok, én meg csak legyintek, hogy á, nem is! Mindig arra gondolok, milyen távol vagyok azoktól a bölcsektől, költőktől, festőktől, akiket csodálok. És arra törekszem, hogy legalább olyan tisztán éljem az életem, mint azok, akikre felnézek. Számtalanszor felcsendül bennem a József Attila-i mondat: „Légy a fűszálon a pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

A színházban mégsem ez a mérvadó. Este héttől tízig a tehetsége érdekel.

Jelöltek a magyar színikritikusok különdíjára. Törőcsik Mari mellett ülhettem volna, de előadásom volt Pozsonyban, és nem utazhattam el. A díjat Alföldi Róbert kapta a Nemzetiben töltött éveiért. Ez így volt rendjén. Nekem már az is csodálatos érzés, hogy jelöltek. Ez volt az én „díjam”. Ráadásul olyan előadással választottak ki, amelynek 5 euró az összköltségvetése. A nagyidai cigányokért, amelyhez egy gitár és két lopótök kell. Már az első tíz másodpercben úgy érzi magát négyszáz ember, mintha a konyhában mesélnék nekik. Bárkit megszólíthatok, feljön velem a színpadra. Inspirálódnak. Élvezik a játékot. Tavaly kétszázötven előadásom volt, ebből ötvenet játszottam kőszínházban.

Állítólag van egy szerepálma, III. Richárd.

Az egyetemen már kísérletezgettem vele. A monológban ráéreztem valamire. Olyan hangulatot sikerült teremtenem, hogy még ma is sokan emlegetik. Nem a gonoszt játszottam benne, hanem az esendő embert, akiben ott az erő, és attól könyörtelen, hogy bosszút áll. Hibás szeretettel töltöttem meg, s ettől volt olyan félelmetes. Igen, nagyszínpadon is szívesen eljátszanám ezt a szerepet. A főiskolán a legjobb tanárok is döbbenten fogadták. Volt, aki sírva nevetett. Főleg, amikor Lady Annával a férje sírja mellett ígérteti meg, hogy hozzámegy feleségül. Ilyesmit én is láttam már. Egy maffiózó a barátom szeme láttára csábította el annak szerelmét. A következő héten a lány már a maffiózóval élt. Mindenki tudta, hogy gyilkosról van szó. A lány is. Nem érdekelte őt.

Andrássy grófban mi fogta meg?

A titokzatossága. Utánanéztem. Átélte a forradalmat, a legjobb barátja volt Széchenyinek, mégis Kossuth mellé állt. A gróf tüneményes férfi. Ez elhangzik az előadásban is. Azt, hogy Széchenyihez hűtlen volt, nem lehet eljátszani. A titkot viszont, amelyet a darab is megőriz, érzékeltetni lehet.

Nemrég egy interjújában Lope de Vegát, a spanyolok nagy klasszikusát idézte, aki szerint a színházhoz három deszka kell. Önnek már van egy Deszkája.

De az sem magától jött. Megdolgoztam érte. Most már csak be kell bizonyítanom, hogy jó helyre került. Harminchét éves vagyok. Tele felelősségérzettel.