A forradalom és szabadságharc újabb megközelítése

Látszólag tehát feloldhatatlan ellentétről van szó. Ez alól a szlovák–magyar viszony sem kivétel, ahol ez az ellentmondás nemcsak a laikusok, hanem sokszor a szakemberek között is tapasztalható, és úgy tűnik, mintha még az alapkérdésekben sem tudnánk közös nevezőre jutni. Ehhez a helyzethez véleményem szerint a szakmai viták szinte teljes hiánya is nagyban hozzájárul. Az 1848–49-es szlovák–magyar kapcsolatokról utoljára ugyanis a hatvanas évek második felében, vagyis közel negyven évvel ezelőtt folyt dialógus a két ország történészei között, melyben magyar részről Arató Endre vett részt. Azóta mindkét országban kisebb-nagyobb publikációk sora jelent meg ugyan erről a nagy témakörről, ám ezeket nem követték újabb, tisztázó eszmecserék, ami nemegyszer a megfelelő nyelvtudás hiányára vezethető viszsza. Az érdemi viták helyett monologizálás, süketek párbeszéde zajlott, amelyben néha még a 19. századi romantikus klisék is előkerültek. Most, hogy már egyik oldalon sincsenek ideológiai korlátok, végre ideje lenne szakmai diskurzust kezdeni ezekről a dolgokról. ĺrásomban négy olyan alapkérdést szeretnék felvetni, melyek közös vizsgálata nagyban hozzájárulhatna a meglévő feszültségek oldásához: 1848 európai liberálisainak nemzetiségpolitikai felfogását, a szlovák nemzeti törekvések magyar megítélését, a szlovák nemzeti programot, valamint a magyar oldalon harcoló szlovákok problematikáját. A liberális politika a feudális kiváltságok megszüntetését és a jogegyenlőség megteremtését egyik legfontosabb feladatának tekintette. Ebből a szemszögből nézve egyszerűen elképzelhetetlen volt az, hogy egy népcsoport eltérő származása miatt különféle plusz jogokat kapjon az állampolgári jogegyenlőségen túl. Másrészt a forradalmak előtt élt egy olyan illúzió is a részükről, hogy a polgári átalakulás majd automatikusan megoldja az esetleges nemzetiségi problémákat, és a többségi nemzethez csatlakozva mindenki automatikusan asszimilálódni fog. Ezen elképzelések miatt a forradalmak idején a kisebbségi jogok teljesen ismeretlenek voltak Európában, a liberális politikusok pedig jó ideig értetlenül álltak ezekkel a mozgalmakkal szemben. Az első, nemzetiségi jogokat tartalmazó európai alkotmány az 1848 őszén létrejött svájci volt, amit aztán olyan liberális megoldások követtek, mint például a kremsieri és a frankfurti alkotmány vagy a magyar nemzetiségi törvény. Ezek valódi megoldásokat kínáltak ugyan, de az ellenforradalom győzelme miatt, sajnos, már nem léphettek életbe. A forradalmat megelőző, majd az azt követő liberális magyar felfogás és gyakorlat is ennek megfelelő volt. Erről tanúskodik az a vita is, amelyet 1848 januárjában, az utolsó rendi országgyűlésen az elemi iskolákban való anyanyelvi oktatásról folytatott az akkori zólyomi követ, Ľudevít Štúr Tarnóczy Kázmér nyitrai küldöttel. Míg a szlovák politikus azt kérte, hogy a „közoktatási nyelv a községeknek anyanyelve maradjon”, ezt ellenfele azzal utasította el, hogy erre nincs szükség, mert azt a szlovákok maguk sem igénylik, hiszen ők maguk „kívánnak magyarosodni, irántunk rokonszenvvel viseltetnek. Rokonok, testvérek akarnak lenni, velünk összeforrni, hogy tökéletes magyarokká váljanak”. Ez az érvelés Kossuthnál is többször visszacseng a forradalmat követő időkben, például március 28-án elmondott beszédében is úgy nyilatkozott, hogy „a közös szabadság a nemzeti különbségeket és ellenszenveket biztosan kiegyenlíti”. A felvetett kérdésre visszatérve tehát úgy vélem, szlovák és magyar oldalról egyaránt az akkori európai gyakorlattal összehasonlítva kéne megvizsgálni annak a folyamatnak az állomásait, amely a liberális illúzióktól a kisebbségi jogok kodifikálásáig vezetett. Mit tartalmaztak a liberálisok által adott kisebbségi jogok? Hiszen ezen belül is komoly eltérések voltak. Hol helyezkedett el ebben az európai folyamatban az akkori magyar gyakorlat? A következő kérdés a szlovák nemzeti mozgalom megítélése, amit magyar oldalról egységesen pánszlávnak minősítettek. E gondolat előzményei az 1790-es évekre nyúlnak vissza a magyar politikai és szellemi életben, amikor Lengyelország végleges felosztásában a kortársak Magyarország pusztulásának az előképét látták (pl.: Orczy Lőrinc, Batsányi János, Pálóczi Horváth Ádám, Berzeviczy Gergely, Csehy József, Döbrentei Gábor, Barcsay Ábrahám, Kazinczy Ferenc, Horváth István, Cserey Farkas stb.). Ez a vízió az 1830-as lengyel felkelés bukásának hatására tovább erősödött, és a reformkori magyar romantikus nemzedék fontos alapgondolatává vált, noha az orosz expanziótól való félelem az akkori politikai viszonyokat tekintve teljesen irreális volt. Ez önmagában még nem lett volna gond, de a magyar romantikus nemzedék pártállástól függetlenül összekapcsolta ezt a téveszmét a szlovák nemzeti mozgalom nyelvi és kulturális törekvéseivel, a cári Oroszország ötödik hadoszlopának kiáltva ki ezeket. Jól mutatják ezt az álláspontot Zay Károly szavai, miszerint „szláv testvéreinknek vagy magyarosodniok kell – fenntartván teljes épségben vallásokat, szabadságjokat –, vagy mindennek föláldozásával az Éjszakkal (Oroszországgal – a szerző megjegyzése) összeforradniok. Szabadság vagy ostor? Szabad a választás”. Mindennek ismét nem volt reálpolitikai alapja, hiszen a reformkorban a szlovák–orosz kapcsolatok irodalomra, nyelvészetre és a kultúrára korlátozódtak, ez az ellentét azonban hol burkolt, hol nyílt formában mégis végigkísérte a negyvenes éveket. A szlovákok differenciálatlan és negatív megítélése a forradalmat követően sem változott. Ez a probléma már 1848. IV. 12-én, a Batthyány-kormány első ülésén szóba került, amikor a selmecbányai polgármester jelentését tárgyalták a helyi szlovákok mozgolódásáról. Akkor ezt – a reformkori hagyományoknak megfelelően – a „panslavisticai irány kifolyásának” minősítették, holott csak egy szlovák iskoladráma színpadra állításáról és a helyi nemzetőrség szlovák nemzetiségű tagjainak nyelvhasználatáról volt szó. És ez a vélemény a későbbiekben sem változott. A pánszlávizmus mint univerzális ellenérv rendkívül negatív hatást gyakorolt a szlovák–magyar kapcsolatokra, mivel a szerbekkel, horvátokkal vagy románokkal ellentétben gyakorlatilag lehetetlenné tett minden tárgyalást. Emiatt még kapcsolatfelvételre sem került sor a szembenálló felek között, a szlovák nemzeti mozgalom pedig egyfajta politikai kényszerpályára került. Programjuk megvalósítását így – más nemzetiségekkel ellentétben – már kizárólag csak a magyarokkal szemben tudták elképzelni, amihez először a birodalom szláv népei, majd később Bécs jelentették a támogatást. E témakör legfontosabb kérdése az, hogy a 19. század első felében hogyan kapcsolódott össze ez a téveszme a szlovák nemzeti törekvésekkel, és miért láttak ebben veszélyt az országra nézve a szerbek vagy a horvátok ugyanilyen tevékenységével ellentétben? Az is tisztázásra szorul, hogy vajon 1848–49-ben voltak-e ezzel ellentétes hangok, akár magyar, akár a magyar oldalon álló szlovákok részéről? A következő kérdést a liptószentmiklósi program jelenti, mivel a szlovák–magyar szembefordulást gyakran ennek elutasításával szokták magyarázni mindkét oldalon. A szlovák nemzeti mozgalom végleges programjának elfogadására az 1848. május 11-én Liptószentmiklóson tartott tanácskozáson került sor. Itt egy önálló szlovák tartomány felállítását, saját tartománygyűlést, az országgyűlésen, a megyei tanácskozásokon és a hivatalokban szabad nyelvhasználatot, teljes anyanyelvi oktatási hálózat kiépítését, saját zászlóval rendelkező szlovák nyelvű őrsereget, általános választójogot és cenzus nélküli sajtószabadságot követeltek. A liberálisok nemzetiségi kérdésről alkotott felfogásáról és a magyar politikai elit pánszláv fóbiájáról már beszéltem. Ugyanakkor a liptószentmiklósi petíciót abból a szemszögből is meg kell vizsgálni, hogy tartalmát tekintve milyen azonosságokat és eltéréseket mutatott a korabeli nemzetiségi mozgalmak hasonló programjaival. A területi elhatárolódás, a nyelvhasználati és oktatási követelések szinte teljesen megegyeznek a többi nemzetiségi programtervezettel. Teljesen példa nélküliek viszont az olyan polgári demokratikus jellegű követelések, mint az általános választójognak vagy a cenzus nélküli sajtószabadságnak a követelése, melyek a rendkívül gyenge politikai háttérrel rendelkező szlovák nemzeti mozgalom megerősítését szolgálták, holott ennek a gondolatnak akkor Magyarországon nem volt semmiféle támogatottsága. Érdekes eltérést mutat az is, hogy a szláv szolidaritás jegyében egy tiltakozást akartak eljuttatni a magyar kormánnyal Bécsbe a galíciai lengyelek érdekében, vagy hogy az irtványföldek ügyének rendezését követelték. Ugyanakkor több olyan javaslat is belekerült ebbe a petícióba, melyeknek nemcsak politikai, gyakorlati szempontból sem volt valóságalapjuk. Például az elfajzott, nemzetárulónak bélyegzett szlovákoknak a hivatalviselésből való kizárása, a magyar nyelvű területeken lévő középiskolákban a szlovák nyelv oktatásának bevezetése vagy az a kitétel, mely az országgyűlési követeknek kötelezően előírta volna a többi nemzetiségek nyelvének ismeretét. A fő kérdés az, hogy a korábbi szlovák tervezetekhez képest jelentős eltéréseket mutató liptószentmiklósi program hogyan jött létre, milyen viták előzték meg kialakulását és hogy tartalmát tekintve hol helyezhető el a különféle hazai és külföldi nemzetiségi programok között a korabeli Európában? Az is tisztázásra vár, hogy maguk a szlovákok miképp képzelték ennek a tartalmi szempontból meglehetősen vegyes képet nyújtó, több helyen ellentmondásos programnak a megvalósítását? Az utolsó nagy, vizsgálatra váró témakört a szabadságharcban magyar oldalon álló szlovák politikusok és honvédek problematikája jelenti. A magyar honvédseregben mintegy 20–25000 szlovák nemzetiségű honvéd harcolt a szabadságharc során. Hol van az ő helyük a szlovák és a magyar történelemben? El lehet intézni egy ilyen nagyságrendű részvételt az „elfajzott” (odrodilec) vagy „magyarón” minősítéssel, a sorozási kényszerrel, miközben a szlovák légió létszáma ennek csak töredékét tette ki? Mennyiben tulajdonítható ez az egykori hungarus tudat valamiféle modern továbbélésének, és menynyiben a szlovákoknak valóban komoly társadalmi változásokat hozó jobbágyfelszabadítás hozadékának? Hogy lehetett összeegyeztetni a forradalom magyar oldalon történő támogatását és a szlovák identitást, a szabadságharcról szóló emlékiratokban és folklórban pedig hogyan tükröződik mindez? A korábban elmondottakon túl mennyit rontott a szlovák felkelők magyar megítélésén az, hogy mögöttük messze nem álltak ilyen tömegek? Emellett több szlovák politikus szintén magyar oldalon vett részt a küzdelemben, mint például Lukáš Máčay, Ľudevít és Ondrej Seberíny, Ferdinand Pelikán, Ondrej Kostelný, Štefan Launer vagy Ján Horárik. Itt a legfőbb kérdés az, hogy részükről miért nem voltak olyan közvetítési kísérletek, mint amilyen a román Ioan Dragosé volt, aki 1849 tavaszán az erdélyi román felkelők és a magyar kormány között egy megállapodást hozott tető alá? Befejezésként három módszertani javaslatot szeretnék tenni a forradalom és a szabadságharc történetének újfajta szemléletű vizsgálatára. Az első javaslatom az lenne, hogy egy-egy problémáról egyfajta „kettős feldolgozás”-ban egy szlovák és egy magyar történész is kifejtené az álláspontját, más-más oldalról világítva meg ugyanazt a kérdést. A korábban említetteken kívül itt kéne megvizsgálni olyan kérdéseket, mint a márciusi vagy a szlovák terminológia szerinti áprilisi törvények, a Slovenskje Národňje Noviny megszűnésének körülményei vagy a szlovák légió katonai szerepe, és még hosszan lehetne folytatni ezt a sort. Ezekből az interpretációkból aztán egy-egy tematikus folyóiratszámot lehetne összeállítani – vagy akár egy mindkét nyelvre lefordított történelmi kislexikont is. A másik javaslatom egy életrajzi sorozat az egykori Arcképek kettős tükörben című széria mintájára, amely a korszak olyan jelentős személyiségeinek életútját mutatná be szlovák és magyar interpretációban, mint Ľudevít és Janko Štúr, Kossuth Lajos, Beniczky Lajos, Jozef Miloslav Hurban, Ján Kollár, Štefan Launer vagy a Seberiní testvérek. A harmadik javaslatom egy közös, két nyelvre lefordított forráskiadvány, melynek anyagát döntően az egykori szlovák és magyar dokumentumok tennék ki. Egy ilyen kiadvány sok olyan félreértést eloszlathatna, melyek arra vezethetők vissza, hogy a megfelelő nyelvtudás hiányában sokan nem ismerik a másik oldalon keletkezett forrásokat. Természetesen a szlovák–magyar történelmi kapcsolatok más, szintén eltérően értelmezett korszakaira is ki lehetne terjeszteni ezt a „kettős feldolgozás”-t, a Nagymorva Birodalomtól kezdve a 19–20. századon át napjainkig, hiszen rengeteg a(z újbóli) feldolgozásra váró anyag. Javaslataimat egy új szemléletű szakmai diskurzus kiindulási pontjának szántam. Persze nem várok gyors szemléletváltást, de azt talán igen, hogy végre egy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra. A szerző történész, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa