A bankkártya esete

Pál vásárol. Nem, mintha nagy vásárló lenne, de időnként a vásárlás, mint kényszer, elragadja. Ehhez minimum alkalom kell, és ez most a barátjának a születésnapja. Nem kerek évforduló, de egy whiskyt mindenképpen megérdemel. Már csak a közös megivás okán is.

Ha már ott van a nagyáruházban Pál, természetesen vesz mogyorót is, héjasat, kimértet, mert hogy az a legjobb és a legfrissebb. Emberünk ugyan hízásra erősen hajlamos, de miért pont a mogyoróevéstől vonná el magát, amikor annyi más hízást előidéző tényező veszélyezteti a dolgozót, vegyük csak példának a sült oldalast, de ne vegyük, mert hősünk azzal szemben legalább oly’ gyenge ellenállással bír, mint a mogyoróval.

A mogyorót sokáig méri, mi több, méregeti. Ne legyen kevés, nem is túl sok, útban hazafelé a nagyáruházból majd csendesen feltörögeti, elmorcogja…

Vesz még kávét, hosszan böngészi a kávékat, és hirtelen ötlettől vezéreltetve a legdrágább őrleményt veszi meg magának elegáns fémdobozban – mert Pálunknak az az ötlete támad, hogy ő most bankkártyával fog fizetni, és így kevésbé fosztja ki magát a drágább áruval…

Pál vállaltan kisember, nem amerikai vagy nyugati kisember, keleti, és keletinek is kicsi, ő leginkább kiperkálni szereti a kért öszszeget a zsebéből, nem mindenféle elektromos eszközök kénye-kedvének kitenni magát. De most, kivételesen, úgy gondolja, ha már whisky a barátjának, ha már drága kávé a reggeli bűnözésekhez (valójában az lenne a legjobb, ha a whisky megmaradna a reggeli kávéhoz, barátjának pedig, aki ráadásul költő, egy könyvet venne… de az ötletet szégyenkezve elveti), akkor hanyagul odavetve a kártya…

A pénztárnál előre készült önérzettel előrántja pénztárcájából a bankkártyáját, odapöttyenti a lepényképű pénztárosnőnek. Az valahova bedugja, és rámordul: PIN-kódot kérek. Pálunk reszketeg kézzel, már némi megbánással bátorsága miatt, az eléje tolt masina billentyűire üti a számokat: 4265. De a fekete, ronda kis dög, azt köpi ki, hogy nem valid számok. Nyugodtan és lassan, rendelkezik a lepényképű. Újra!

És Pál, immár nyugodtan és lassan, beüti a számokat újra: 4265. A masina most elfogadja a neki felkínált táplálékot, némi sercegés és zúgás következik, majd két számlát elé tesz a lepényképű, egyiket alá is íratja.

Pál a táskájába süllyeszti a születésnapi whiskyt, a mogyorót és a fekete dobozos, vákuum-csomagolású szuperkávét, és már indulna, amikor valami rossz hiányérzet megállítja. A bankkártya!

Bocsánat, lép vissza a kasszához, a bankkártyám… Mi van a bankkártyájával, csattan fel csöppet sem érdeklődő agresszivitással a nő. A bankkártyámat nem tetszett viszszaadni.

Visszaadtam.

Pál kinyitja hervatag pénztárcáját, és mutatja, hogy a kártyáknak fenntartott legalább nyolc kis rés nyolcszorosan üres.

És ez mit bizonyít, fortyan fel a nő. Tehette akárhová. Nem maradt mégis, esetleg, a gépben benne, önti el a verejték Pált. Milyen gépben? Hát… abban, amiben le tetszett húzni a kártyát, nem tudom, mi a neve annak a húzó izének… Nézze meg, benne maradt-e, vicsorít rá a lepényképű.

Melyik az?

A pénztáros rámutat az egyik fekete otrombaságra. Pál látja, hogy nincs benne semmi. Nem lehetett, hogy leesett, kiesett a földre, kérdezi fogyó erővel. Nézze meg, na, nézze meg, kacsint bizalmaskodva a pénztárosnő az immár hosszúra nyúlt sorban várakozók felé. Csak nézze, időnk van, várunk…

Pál szédül. Arca könyörgő és megalázott… Nem tette be, esetleg, tévedésből, a pénzek közé? A nő valamit kattintgat, csendül és felnyílik a pénztárgép, ujjai pörgetik a tízezreseket… Na, látta ezek között?

Van itt rendőrség, sóhajt nagyot elszántan Pál. Talán fel akar jelenteni? Hallják, fel akar jelenteni, hogy elloptam a szaros bankkártyáját, vijjog a nő, a sorban állók pedig fenyegetően morgolódni kezdenek. Nem, nem akarom feljelenteni, csak annyit akarok, maradjon nyoma a kártyámnak… hogy a mi nincs…

A biztonsági szolgálatnál két nő ül. Meg egy férfi. Maga a biztonsági őr, kérdi tőle Pál, látván oldalán a barátságtalan hatalmas mordályt. Én nem ide tartozom, mordul meg a fickó, és eltűnik valamelyik oldalszobában.

Segíthetek? – kérdezi kedves mosollyal a két nő közül az egyik.

Pál nem hisz a fülének. Kedves és selymes a hang. Az történt, hogy az egyik pénztáros hölgy, nyilván tévedésből, feledékenységből, elfelejtette visszaadni a bankkártyámat… És ömlik belőle a meg nem értett ember panasza. Sokáig.

A nő nézi és hallgatja, sokáig, majd amikor elcsöndesedik modern korunk csöppet se modern Tiborca, benyúl a fiókjába, és vagy ötven bankkártyát húz elő, melyeket vastag és erős gumi tart össze. Tessék, csapja le elé, válasszon, melyiket akarja! Pál hirtelen nem érti, hol van. Na, melyiket kéri? A sajátomat akarom…

Az nincs közöttük, mondja hirtelen támadt hidegséggel a nő, ma még nem adtak le bankkártyát. De ha bankkártyahiánya van, abban bármikor segíthetek…

Hova fordulhatok még, esetleg, ha leadták volna… az enyémet…

A központi információt keresse, fordul el tőle a nő, és az ismét előkerült fegyveres máshova tartózóval folytatja kevéssel előbb megszakadt csevejét.

Valami gondja van, kérdezi Pált, némi várakoztatás után, a központi információban ülő elegáns, bajuszos úriember. A bankkártyámat elfelejtette… véletlenül történhetett… az egyik pénztáros hölgy… már nem fontos, melyik…

Értem, mondja a férfi. Kínos. Melyik banknál van kártyája? Pál mondja. A férfi nyugodt betűkkel ráírja egy fecnire a bank nevét. Köszönöm, mondja, a viszont látásra, mondja.

Pál körül megfordul a világ. Esetleg, ha ráírná a nevemet, meg a telefonszámomat, vagy a címemet, hogy az esély… Nem bánom, írja rá, ha gondolja, böffent a férfiú, és hirtelen mozdulattal eléje tolja a fecnit.

ĺrja rá a faszom, csattan fel Pál. Most meg ideges itt nekem? Ütöttem én meg hangot magával szemben, ordít utána az öltönyös, Pál pedig rohan, hogy bankot találjon, ahol letilthatja a kártyáját.

A bankban végre hűvös van, csönd van, és odafigyelés van. Kártyájáról az utolsó vásárlásának az összege hiányzik csak, nyugtatják meg. Az úgy van, mondja a kék kendőt viselő türelmes nő, hogy maga beüti kétszer a számot. A pénztáros, aki számokkal dolgozik, a másodiknál már biztonsággal megjegyzi, milyen négy számjegyet ütött be. Amikor letelik a munkaidő, elballag egy automatához, beleteszi a kártyáját, beüti a megjegyzett kódot. Ha nincs letiltva a szám, annyit vesz fel, amennyit ön egy napra felvenni engedélyez. Utána pedig addig vásárol, amíg ön le nem tiltja a kártyáját. Ha meg letiltotta, akkor egy utcai kuka fenekén végzi a kártya.

Pál ül, nézi a nőt, és hirtelen fáradtnak, öregnek, álmosnak és erőtlennek érzi magát. Aludni szeretne, ott, helyben, a pulton. Kér egy marék mogyorót, kérdezi minden szándék és átgondoltság nélkül a nőt. Mogyorót? Miért kérnék mogyorót? Mert van. És én adni akarok magának… Én, tudniillik, mániákus mogyoróevő vagyok. Hát, adjon egy marék mogyorót, mosolyog bele a szájába a nő kis zavarral. És ha majd jön az új bankkártyájáért, hozhat el egy másik marékkal…

Pál kilép a bankból. Az ég kék. A villamos sárga. A fű zöld. Azt érzi, majdnem boldog. Csak még nem tudja, hogy mitől. És főleg, hogy miből fogja ezt a boldogságot fenntartani, ha egyáltalán fent lehet tartani két lépés után is…