Versenyszellem, önbecsülés, siker és kudarc az iskolapadban

„A túlzásba vitt versenyszellem nem feltétlenül kedvez a tanulásnak. Ugyanakkor a megmérettetések teljes hiánya, és a kritika kerülése is csökkentheti a motivációt.” Na most akkor mit csináljon ilyenkor szegény szülő? Dicsérjen vagy korholjon? A sikerért és az érvényesülésért folytatott küzdelem a mai gyerekek életében már hat-hét éves korban elkezdődik. A jobb iskolákba, ilyen-olyan tagozatos, tehetséggondozó osztályokba való bekerüléshez már egy leendő első osztályosnak is produkálnia kell valamit. Az iskolapadba kerülve azután a kisdiák hamar megtanulja, hogy az iskolába alapvetően nem ismereteket, hanem jó jegyeket szerezni járunk. Ha kezdetben nem is osztályoznak még a tanárok, a kicsik akkor is hamar megtanulják, hogy a piros pont jobb, mint a fekete, és hogy van, aki kap a házi feladatára mókus pecsétet, és van, aki nem.

A jutalmazás és büntetés rendszere, valamint a tanulási helyzet verseny jellege a gyermekek számára hamar belsővé válik; egy idő után már ők is ezen a szemüvegen keresztül tekintenek saját munkájukra. Önbecsülésük és önértékelésük néhány iskolai év után már egyenes arányban áll az ott elért sikerekkel vagy elszenvedett kudarcokkal. Természetes dolog, hogy nem minden feladat sikerülhet elsőre, és az is, hogy kinek ez, kinek az a tantárgy megy nehezebben. Bár mindenki szeretne jó jegyeket kapni, ez nem mindig sikerülhet. Egy-egy rosszabb osztályzat, gyengébbre sikerült felelet azonban még nem feltétlenül ok arra, hogy valaki szégyenkezzen, vagy kételkedni kezdjen a képességeiben. Ha az iskola túl nagy hangsúlyt fektet a jegyekre és a versengésre, akkor a szülő dolga, hogy gyermekével megértesse: nem az osztályzat a fontos, hanem az, amit a munkájára adott visszajelzésből hasznosítani tud. Mire nem figyeltem eléggé? Hogyan kellett volna jobban beosztani az időmet? Melyik tanulási módszerem vált be és melyik nem? A tanár értékelése, a feladatokra adott viszszajelzés természetesen fontos része a tanulási folyamatnak, és az sem igaz, hogy a dicséret, vagy a másokhoz képest elért jó eredmény ne lelkesítené a gyerekeket. Csak nem mindegyiket egyformán. A legtöbb gyerek a dolgozatoktól inkább fél, és egyáltalán nem örül neki, ha egy-egy feleltetés alkalmával végre visszajelzést kaphat tanulási stratégiájának hatékonyságáról. Ha egy osztályban az osztályzatok és az egymással való versengés túlságosan nagy hangsúlyt kap, lehet, hogy a gyerekek teljesítménye növelhető, a tananyag iránti érdeklődésük és a tanulás iránti lelkesedésük azonban bizonyosan nem.

Az iskolai teljesítmény számos tényező függvénye. Az adottságok mellett a szorgalomnak, a tantárgy iránti érdeklődésnek és a siker iránti vágynak is fontos szerepe van. A rossz osztályzatokat mégis könnyen írjuk a tehetségtelenség számlájára. Ha a szülő és a tanár túlságosan könnyen beletörődik, hogy a gyereknek „nem megy a matek” vagy „nincs érzéke a helyesíráshoz”, azzal egyrészt elfogadja, hogy a jegyek kizárólag a képességeket mérik, és mintegy felmentést is ad a diáknak a további erőfeszítések alól. Holott a jegyek a feladatok nehézségéről, érdekességéről, a gyerek szorgalmáról és a különböző tanulási stratégiák hatékonyságáról is szólnak. Az osztályozásnak akkor van értelme, ha nem a többiekhez viszonyított helyezésünkről, hanem saját fejlődésünkről, munkánk eredményességéről tájékoztat. A túlzásba vitt versenyszellem tehát nem feltétlenül kedvez a tanulásnak. Ugyanakkor a megmérettetések teljes hiánya, és a kritika kerülése is csökkentheti a motivációt. Azok a szülők, akik bármilyen bizonyítványt egyforma megértéssel fogadnak, mindenért megdicsérik a gyereket, és sohasem mondják, hogy „az egyesnek azért jobban örültem volna”, nem segítenek gyermeküknek, még, ha jó szándék vezérli is őket. Ha valaki bármit tesz, egyformán lelkesednek érte, és a teljesítményétől függetlenül mindenért megdicsérik, nem sok értelmét fogja látni, hogy egy kicsit jobban erőlködjön. Reális visszajelzés hiányában nem tanulja meg a saját munkáját értékelni, és önmaga számára követelményeket állítani. Ráadásul bármennyire óvnak is valakit a szülei a kudarctól, az iskolás gyerek már nemcsak rájuk figyel: pontosan látja, hogy melyik tantárgyból mit ér a tudása az osztálytársaihoz képest. A túlságosan elfogadó szülők tulajdonképpen csalódást okoznak gyermeküknek: míg ő a jobb eredményekért küzd, a családnak mindegy, hogy ez az erőfeszítése sikerrel jár-e. A gyermek képességeihez mért elvárások és a teljesítményéről adott reális értékelés tehát egyfajta bizalmat, tiszteletet jelent. Az önmagunkkal szembeni igényesség hangsúlyozása és a konstruktív kritika nem tesz kárt a gyerekben akkor, ha ezek eredményeképp időről-időre sikereket ér el és büszkének érezheti magát. (n, he)