Van, aki mindig is kilógott a sorból

Ha valaki be sem fejezi a középiskolát, ráadásul életében néhány durva csínyen kívül mást nemigen tett, viszont átlátja, milyen lehetetlen törvények irányítják az emberi életet, akkor máris alkalmas arra, hogy hőssé váljon. Az igazolt hiányzás című könyv szerzője, Gerlóczy Márton maga az új típusú hős: az antibrother.

A főszereplő elmeséli zaklatott, és egyáltalán nem mindennapi kalandjait – alap- és középiskolás korából. Egészen addig, hogy miért is nincsen most, 21 évesen sem érettségije. Nehezen hihető ugyan, hogy ő az egyetlen értelmes ember a földön, de a regény végére tényleg elhisszük, hogy ez a helyzet. Az az ember, aki már alapiskolás korában is cinikusan, és röhögve figyeli, hogy csábítja el a zsíros hajú Gyula (töritanár) a kétgyerekes és nagy fenekű Klárát (osztályfőnök), az életben többre hivatott.

Huszonegy éves, az első könyve ez az önéletírás határán mozgó regény. Bár nem említi név szerint a szereplőket, sokszor sejteni lehet, hogy a megelevenedő alakok bizony nem minden előzmény nélkül lépnek ki írójuk elméjéből. Nagyon is valós élmények nyomait őrzik a lapok. Nagy esély van rá, hogy regénye generációs klasszikus lesz, hiszen olyan gondolatokat ír le, melyek számunkra is ismerősek, de melyeket csak a legritkább esetben merünk végiggondolni. Arra pedig tényleg csak végszükség esetén vetemedünk, hogy következtetéseket is levonjunk e gondolatainkból.

A könyv egyetlen hatalmas monológ, a főszereplő Váczi meséli el életét. Lényeglátó és cinikus, az úgynevezett „tanári tekintélyt“ néhány sebes mozdulattal a porba rántja, diáktársainak jellemét is kíméletlenül ábrázolja. Látjuk, ahogy a gyerekként még talán értelmes életre is alkalmas kisemberek lassan saját szüleik még hitványabb kiadásává silányodnak. Persze, tegyük hozzá, a főszereplő-mesemondó az egyetlen, aki nem változik, aki önmaga marad, aki egyedüliként látja át, hogy az emberek többnyire zavaros célokat űznek-hajtanak, arra tökéletesen alkalmatlan eszközökkel. Hogy a világ értelmetlen, és kisszerű.

„Van egy határ, aminek átlépésével a hang, a tudatalattiig ordítozó kötelességtudat hívó szava, megszűnik létezni. Vagy gyorsan reagál az ember, álmait torkába szorítva vág neki a feladatnak, vagy földhöz vágja és átadja magát a pitiáner bűntudatnak, esetleg fellázad, és fogcsikorgatva végighallgatja a kis kínai ölni kívánó, rekedt őrjöngését.“ – így kezdődik a könyv, és szinte lélegzetvétel nélkül sorjáznak az okos, kegyetlen, sokszor cinikus megjegyzések mindenről, ami az életünket alkotja. Megállapításai azonban messze túlmutatnak az iskola szűk horizontján – hiszen az iskola nem azért problémás dolog, mert a tanárok és diákok problémásak, hanem mert az egész élet, mely körülötte folyik, és kialakítja azt magának – rothad. Legalábbis ilyesmit állít Gerlóczy, aki amúgy híres famíliából származik: a nagyapja Áprily Lajos költő volt.

A www.litera.hu internetes irodalmi folyóiratban jelent az alábbi a részlet: „A kor alakítja az embert, ő pedig a korszellemet, vagy talán fordítva, vagy összevissza, így nyalja egymás seggét az emberiség rendületlenül, találmányaival ajándékozza meg gyermekeit, akiket úgy egzecíroz, hogy tovább építsenek, kötelezi a történet átélését és átírását, mert egymástól tanulunk és építünk tovább, ki tudja, meddig, egyre többet és nehezebbet, valótlanabbat alkotunk, a nyomás fokozódik, és eredménye csupán a szintetikus luxus, és az, hogy már nem éljük, csináljuk az életet, ennek a bolygónak az egyeduralkodójaként, aki rettenetesen unatkozik, és ebben az unalmában pusztít, gyilkol, mert mást nem tud, hiszen fél magától, csak képmutatóan építkezésbe kezdeni, mikor már furdalja a lelkiismeret, de aztán mikor már épít, olyan büszkén dől hátra a székében, hogy képtelen eszmélni, ezzel is csak bomlasztja, piszkolja környezetének azt a tisztaságát, ami már csak az építkezése terméke, emberszagú tisztaság, mely kizárja a valódi életet. Bejelentem hát, hogy készséggel visszaszolgáltatom minden elektromos ingóságomat, mikrosütőmet, mobiltelefonomat, személyi számítógépemet, mert tőlem aztán minden tudós és fizikus kinyalhatja, hát mit kaptam, mit kapott az emberiség tőlük, mit adtak ők tulajdon személyüknek, gyermekeiknek, akikért felelősséggel tartoznak, ha nem a halált, végeredményben. Szóval vegyék el nyugodtan, és aztán hagyjanak is békén, vagy közösítsenek ki, mert nem vagyok elérhető a klotyón, és nem látok élőben terrortámadásokat, nem követem a fejlődést. Vagy jelentsék be, hogy félresikerült vagyok, ültessenek villamosszékbe, aztán vágják le a kisujjamat, és véréből teremtsenek újra, vizsgálják meg, miért megyek mindig az ellenkező irányba.“

Azt mondják, hogy a generációs életérzés kialakulásához szükség van a nagy létszámra. Nos, ez megvan, Gerlóczy generációja tehát alkalmas arra, hogy a ‘68-asokhoz hasonlóan megalkossa saját szuverén világát, kísérletet tegyen az elgépiesedett világ élhetőbbé tételére. Ha ez így lesz, akkor Gerlóczy regényének jelentős szerepe lehet ebben. (n, he)

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2003