Tanítók napjára

Amikor kis községünk, a zétényi temető kertjében járok, néhány percre megállok az elhunyt szeretteim sírjánál, de soha nem tudok eljönni onnan addig, amíg még egy sírhantnál meg nem állok. Ugyanis községünk temetőjében van eltemetve egy jó, felejthetetlen néptanító, akihez több korosztály járt iskolába. Ez a tanító Jenáky Lajos, aki 1937. augusztus utolsó napjaiban halt meg. Az én korosztályom volt az utolsó évfolyam, akit tanított. Abban az időben két iskola működött a faluban. Az ún. kisiskola, ahova 4. osztályig jártunk. A nagy iskolában tanított Jenáky tanító úr, kb. 40–42 gyereket. Igaz, délelőtt és délután is volt tanítás. Akkor még nem volt szabad szombat. A tanítást reggel imával kezdtük és imával fejeztük. Amikor délután vége volt az oktatásnak, sorba állított bennünket párba, utcák szerint, és azt minden induláskor elmondta, hogy mindenkinek köszönni kell! Egyszóval olyan tanító volt, aki a kevésbé értelmes gyerekből is embert faragott. Amit tőle megtanultunk, azt nem lehet soha elfelejteni. Erdélyből került hozzánk mint agglegény, de később lett egy élettársa, utolsó napjaiban is ő volt mellette.

Brassóból jöttek

Történt egyszer, amikor szintén a temetőben jártunk a szomszédasszonnyal, aki jóval idősebb volt nálam, de őt is tanította. Látjuk, hogy a temetőkapuban megáll egy személykocsi, és egyenesen felénk tart egy középkorú férfi, egy aszszony és egy 13 év körüli fiúgyerek. Köszöntek, és elmondták, hogy Brassóból jöttek, átutazóban vannak, gondolták, hogy felkeresik Zétény községet. Arra kértek bennünket, mutassuk meg Jenáky tanító úr sírját. Elvezettük őket a sírhoz, letérdeltek, elmondtak egy Miatyánkot, lefényképezték a sírt, és érdeklődni kezdtek, milyen tanító volt. A sír rendben volt, és meg is kérdezték, hogy ki az, aki rendben tartja. A szomszédaszszony rám mutatott: ez a tanítványa megfogadta, hogy amíg tudja, gondja lesz rá. Elmondtuk, hogy nagyon jó tanító volt, minden szépre, jóra és illemre tanította a gyerekeket. A férfi egy kissé fájón megjegyezte: Csodálkozom, hogy olyan jó tanító volt, és nem állított neki a község síremléket. Közben bemutatkoztak. A tanító úrnak volt egy lánytestvére Brassóban, aki itt volt a temetésén is. Ennek az asszonynak volt a fia a feleségével és a kisfiával.

A tanító úr, amikor már beteg volt, megbeszélte a kisiskolai kollégájával, hogyha meghal, szomorú fűzfát ültessen a sírjához. Megmagyaráztuk a taníró úr rokonainak, hogy síremlék ezért nincs. Amikor ők itt jártak, ez a fa már nagyon nagy volt, és akárki járt itt, akár idegen is, ez a fa volt a temető dísze, és mindenki tudta, hogy itt egy tanító nyugszik.

Régi kedves iskolánk nincs többé

Megköszönték a felvilágosítást és elmentek. Most már van a tanító úrnak síremléke, mert a szomorú fűzfa a száraz gallyaival veszélyeztette a közelében levő síremlékeket, így kivágták a szép fát. Az iskolát, ahol Jenáky tanító úr tanított, lebontották, hatcsaládos lakótömb épült a helyére. Az egyik iskolatársammal éppen arra kerültünk, amikor bontódott, nem szégyellem leírni, hogy könnybe lábadt a szemünk, és azt mondtuk egymásnak, hogy a régi kedves iskolánk nincs többé. Mi, dicsekvés nélkül legyen mondva, a kedvenc tanítványai közé tartoztunk, amit tőle tanultunk, nem lehet elfelejteni. Mindezek nagyon szép emlékek, s bár szigorú is volt, de nagyon szerettünk iskolába járni. Hát így emlékszem én a jó tanítómra, és pedagógusnap alkalmából kívánok minden kedves tanítónak, tanítónőnek, nevelőnek jó egészséget, és ami manapság nagyon szükséges, sok-sok türelmet a gyerekekhez.