Még a tanár is részt vesz a lelki terrorban?

Minden szociális célkitűzésnél fontosabb azonban, hogy a tanár megóvja diákjai testi és lelki épségét, amit a lelki terror bizonyított módon veszélyeztethet. A tanárok sokszor azt mondják, a túlzott tanterv miatt nem jut idő a nevelésre. Többnyire azonban az ellenkezője igaz: az osztályban felmerülő éles konfliktusok nehezítik a célirányos iskolai munkát. A diákok számára sokkal fontosabb, hogy biztosítsák maguknak a rangot az osztálybeli hierarchiában, és ne kerüljenek a kívülálló szerepébe, mint bármely nyelvtani szabály ismerete. Ebből adódóan a diák esetleg éppen azért nem teljesít jól az iskolában, nehogy társai stréberséggel vádolják, vagy támogatja a „csoportvezető” tanórákat zavaró magatartását, nehogy azt mondják róla, hogy esetleg gyáva. Sok esetben nem könynyű felismerni az osztályban a csoportszerkezetet. Még ha tudja is a tanár, ki a lelki terror áldozata, akkor sem biztos, hogy feladatának tekinti az elnyomott diák, ill. diákok segítségét. Éppen a rendzavarásra hajlamos osztályokban fordul elő, hogy a tanár a diákvezér mellé áll. Nem avatkozik bele az osztálytársak egymással kapcsolatos viselkedésébe, így kevesebb nehézséggel kell szembesülnie. Ha a kirekesztettet venné védelmébe, szembekerülne a fiatalok többségével, ami természetesen kellemetlen helyzetbe hozná őt. A tanárban persze a legtöbb esetben tudatosulnak a következmények, amelyek az „áldozatot” sújtják. A büntetés igénye, az, hogy a megátalkodott rendzavaró igazán megérdemli, ha társai lelkileg és fizikailag móresre tanítják, már sokkal gyakrabban előfordul gondolataiban.

Ha a pedagógus hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján: mert pl. nem értékeli annyira súlyosnak a helyzetet, vagy úgy gondolja, nem tartozik a hatáskörébe a közbelépés, a diákok megerősítve érzik magukat a viselkedésük helyességében. Hiszen ha annyira rossz lenne, amit csinálnak, biztosan közbeavatkozna a tanár – így gondolkodnak. Ha a tanár figyelmezteti az osztályt és együttérzésre apellál, nem ér el többet, mint a szülők, akik állandóan azt szajkózzák a gyermekeiknek, hogy ne menjenek át a piroson az úttesten, de ezzel halálra untatják csemetéiket. Ha a tanár erőszakkal véget vet az effajta megkülönböztetéseknek, akkor azok másutt és máskor (a szünetben) vagy más tanár jelenlétében kerülnek felszínre. Másrészt nem szabad túl korán áthárítani a felelősséget sem. Ha a tanulókra túl nagy vagy túl kicsi terhet ró a tanítás, ha unatkoznak az órán, vagy passzivitásba kényszerülnek, megnő az agresszivitás, és a tanult viselkedési formához, a lelki terrorhoz folyamodnak. Ha a diákok úgy érzik, feleslegesen járnak iskolába, nem tanulnak semmit, ami jelentős, akkor azzal foglalkoznak, ami lényegesebbnek tűnik fel előttük, pl. a csoportbeli pozíció megszerzésével. Ha pedig a tanár untatja vagy frusztrálja a tanulót, az agressziót szül, mely egészen másutt fog levezetődni, történetesen az egyénekkel szembeni viselkedésben. Fel szeretném hívni a figyelmet az osztályozás (jól ismert) problematikájára – szimpátia, ill. ellenszenv a diák iránt. Ha az érdemjegyek az ún. Gauss-görbe szerint oszlanak meg, szükségszerűen lesznek tanulók, akik rossz jegyeket kapnak, noha más kritériumok alapján nagyon is sikeresek lennének (pl. a tanulmányi célok elérése). Véleményem szerint az osztályozással az iskola a stressz, a félelmek és a kudarcélmények forrását teremtette meg.