Halálos iramban

Megint spéci, utcai versenyzésre feltuningolt autókról van szó, de vadonatúj sofőrökről. A karizmatikus Vin Diesel és a sármos Paul Walker a múlté – bár az előbbi bevállalt egy ún. cameo, vagyis nyúlfarknyi szereplést a film legvégére –, helyettük egy tejfeles képű srácért, bizonyos Seanért (Lucas Black) izgulhatunk, aki nem fér a bőrébe, ám remekül vezet. Sean a helyi kisvárosi gimiben okoz annyi kárt tanítás után – naná, hogy autóversenyzéssel –, hogy anyja egészen Tokióig zavarja tovább, hogy ott mogorva katonatiszt apjánál húzza meg magát, amíg le nem ül a balhé. Csakhogy Tokióban újfajta balhék várják a srácot, aki már az új iskolájának legelső napján rögtön belecsöppen a helyi specialitásba, a „sodródó” versenybe (drifting), ahol egyszerre kell folyamatosan fékezni és padlógázt adni a hajtűkanyarok bevétele végett. Mutatós sport, bár nyilván nem kíméli a méregdrága spéci gumikat, jobb is nézni, mint a lassan kibontakozó szerelmi szálat egy kedves Janet Jackson-imitátorral (Nathalie Kelley) és az ehhez kapcsolódó krimiárnyalatot.

A főszereplők persze a méregdrága autók, amelyek tényleg nagyon-nagyon dögösek, különösen a régi amerikai Mustangok, de a vadiúj japán verdák is, a célközönség viszont a korábbi két résznél jóval fiatalabb, így a főleg gimisekre hangolt sztori is szelídebb. Kissé bántó a szokásos amerikai kultúrsovinizmus – a japán szereplők egymás közt is kifogástalan angolt beszélnek, az amerikai srác viszont két perc alatt otthon van a japán tannyelvű gimiben –, viszont főhajtásként a nagy Sonny Chiba is megjelenik egy hozzáillő jakuzafőnöknyi szerep erejéig – őt, ha máshonnan nem, hát a Kill Billből illik ismerni.

És hogy mindent kipipáljunk, az újonc Lucas Black, bár igazán markáns jelenléte nincs a vásznon, egyáltalán nem rossz erre a szerepre, ráadásul az ilyenkor szokásos hollywoodi szereposztástól eltérően, ahol 28 évesek játszanak gimiseket, róla tényleg elhisszük, hogy annyi, amennyinek itt mondják. Van benne egyfajta konokság és kölykös derű, csak az rendkívül zavaró, hogy amikor szívhez szólóan akar beszélni, akkor mindig egy tenyeres-talpas közép-nyugati tájszólást szedetnek elő vele – biztos arrafele olyan becsületes népek laknak! (sn)