H. G. Wells: Világok harca

H. G. Wells kultikus regénye alapműnek számít a sci-fi irodalmában. A történet 1898-ban jelent meg először, lerakva ezzel a csak később divatossá vált ufós, inváziós, űrhajós stb. filmek alapjait.

A történet nagyon egyszerű: a marslakók megtámadják a Földet, mivel szükségük van a bolygó energiájára, és az emberiséget rabszolgasorba kívánják taszítani. Ez ugye, ma már egyáltalán nem tűnik eredeti ötletnek, de higgyétek el, akkoriban még nagyon is eredeti volt. A könyv egyik érdekessége, hogy a főhős csupán külső szemlélőként tűnik fel, aki az átélt borzalmakat egyes szám első személyben jegyzi le. Egészen szokatlan módon nem derül ki a főszereplő neve. Valahogy „nincs kedve” bemutatkozni, és akikkel kapcsolatban van, azok sem szólítják a nevén. Miután lerombolják a várost, ahol él, először lovas kocsin, majd gyalog kényszerül menekülni a földönkívüliek elől, és ugyan maga is sokszor kerül közel a veszélyekhez, a legtöbbről csak úgy szerez tudomást, hogy találkozik valakivel, aki elmeséli neki, mi történt az elmúlt napokban. További érdekesség, hogy az általunk jól megszokott sci-fi történetektől eltérően itt nem szuper, elképzelhetetlen fegyverekkel szállnak szembe a marslakókkal, hanem mozsárágyúkkal, méghozzá lóháton rohamozó huszárok. Akaratlanul is elmosolyodtam azon a részen, amikor Wells feltételezi, hogy a Mars azért vörös, mert vörös fű és vörös növények borítják. Ez persze ugyancsak annak a számlájára írható, hogy a regény keletkezésekor még egyáltalán nem volt fejlett az űrhajózás, sőt még egyáltalán nem is volt űrhajózás. Egyáltalán nem vaskos könyv a Világok harca, én mégsem tudtam két-három nap alatt kiolvasni. Ennek oka a régies nyelvezet, továbbá az – fájó, de muszáj belátnom –, hogy sokszor eléggé eseménytelen, néhol egészen lapos a cselekmény, de hát igazából nem is pörgős akcióregénynek készült a mű. Sokkal inkább a hangulaton, mint magán a cselekményen van a hangsúly, és így utólag egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Félelmetes, ahogy Wells bemutatja, miképp reagálna az emberiség egy invázióra: borzasztóan. Az összefogás helyett az emberek inkább még jobban széthúznak, sokszor szinte a másikat tartják maguk elé pajzsnak, csak hogy mentsék a saját irhájukat. Itt némi lélektani töltést is kiéreztem, bár egyáltalán nem ez a jellemző.

A könyvből 1938-ban készített rádiójátékot Orson Welles és a Mercury Színház, és a darab olyannyira jól sikerült, hogy az egész város pánikban tört ki, mindenki eszeveszetten menekülni próbált. A könyv legújabb adaptációja Steven Spielberg 2004-es mozifilmje, Tom Cruissal a főszerepben. A történet ugyan jócskán át lett fogalmazva, Spielbergnek viszont így is sikerült még egy remekművet letennie az asztalra a többi akárhány mellé. Nem próbált akciófilmet faragni, megmaradt a mű eredeti szellemiségénél, így itt sem a lövöldözéseken és űrcsatákon izgulhatunk leginkább, hanem az emberek reakcióin, a sorsok alakulásán az eszeveszett pánik közepette.

Aki egy manapság tucatszámra gyártott, átlagos sci-fire számít, annak mind a könyv, mind a film kellemes meglepetést fog okozni.