A verésnek nincs helye az iskolában

A jutalmazás és a büntetés külső, társadalmi értékelés, amely a pedagógusokon és a tanulóközösségen keresztül jut el az egyes tanulókhoz, s lényegében az egész személyiség pozitív vagy negatív megítélését jelenti. Vizsgáljuk meg hatékonyságuk néhány kérdését!

A jutalmazás és a dicséret a helyes magatartás és cselekedet elismerő értékelése, melyekben sok további ösztönzéslehetőség rejlik. A dicséret lényegében szavakkal való jutalmazás (legyen bár szóbeli vagy írásbeli). Serkentő eszköz a munka kezdetén. Először csak biztatjuk a gyermeket (pillantással, fejmozdulattal, mosollyal), a munka folyamán ugyanígy fejezzük ki elismerésünket, helyeslésünket, a munka végén kerülhet sor az értékelésre, a dicséretre, ill. a jutalmazásra. Pedagógiai közhely, hogy a jó tanulónak minden jó feleletért nem jár dicséret, de a gyengének, az eredményért sokkal több erőfeszítést kifejtőnek igen. Nagy hiba érdemtelenül dicsérni, de nem kisebb hiba fukarkodni a dicsérettel, ha megérdemelt. A dicsérethez szokott tanulók függővé válhatnak tőle, sőt meg is követelhetik azt („Tessék megnézni az én dolgozatomat!” vagy „Látja tanító néni, adok Katinak is”). A dicséret elmaradását a tanulók kritikának is vehetik olyan osztályban, ahol hozzászoktak a dicsérethez („Nem mondott semmit a rajzomról, tehát biztosan nem tetszik önnek.”). Baj, ha a diákok megérzik, hogy az őket dicséri tanárok nem igazán értik meg őket, s a pozitív értékelést csak azért alkalmazzák, hogy megspórolják a növendék érzéseinek megismerésére fordítandó időt.

A jutalmazás a dicséret magasabb foka. Az elismerés jó érzést vált ki a gyermekben, s igyekszik úgy cselekedni, hogy máskor is része legyen ebben az érzésben. Jutalomban csak huzamos ideig tanúsított jó magatartásért, szorgalmas, állandó tanulásért, a kötelességen felüli erőfeszítésért vagy rendkívüli teljesítményért részesítjük a tanulókat. Ki ne találkozott volna olyan szülővel, aki minden jó osztályzatért pénzt ad a gyereknek, s nem érti azután, miért lett abból számító, elégedetlen ember. Vagyis a jutalmazás álljon arányban a jutalmazott cselekedet értékével, ne alkalmazzunk feleslegesen vagy túl gyakran. Az is pedagógiai vétség, ha egyes gyermekek jutalmazása bántó a többi számára, ha a nevelő kivételezik, csak „kedvenceinek” osztogat jutalmat.

A büntetés a helytelen cselekedet elítélése. Nincs még egy nevelési módszer, amely a legrégibb időktől kezdve annyiszor lett volna vita tárgya, mint a büntetés. Régóta vitatkoznak a nevelők azon, hogy „vesszőpedagógiával” vagy szeretetteljes neveléssel érhetők el tartósan jó eredmények. Már az ókori Egyiptomban ismert volt a mondás: „A fiú füle a hátán van. Akkor hall, ha ütik”. Igaz, a régi korok iskolájában a megtorlás, a megfélemlítés, nem ritkán az éheztetés, a bezárás mint nevelési eszközök napirenden voltak. A korszerű pedagógia a testi fenyítés, a verés egyetlen formáját sem ismeri el (Svédországban törvény is tiltja). Idegenek az olyan megszégyenítések is, mint a szamárpadba ültetés, sötét szobába zárás, térdepeltetés. Persze ma is akad olyan „pedagógus”, aki szerint igen hasznos egy idejében lekent pofon azzal indokolva, hogy azonnal hat, a nem kívánt tevékenység rögtön félbeszakad. Tény viszont, hogy a testi fenyítéssel a nevelő saját tehetetlenségét bizonyítja, azt, hogy más, jobb módszer eszébe sem jut. A büntetésnek csak akkor lehet nevelő hatása, ha a gyermek tudja, miért kapta, ha arányban van az elkövetett vétekkel, s az bizonyítást nyert, ha igazságos (sokkal ártalmasabb az igazságtalan büntetés, mint annak elmaradása).