A megtévesztés foka

Dan Brown A megtévesztés foka című regényét mutatjuk ma be neked, mely a szerző második műve. Amerikában már 2001-ben megjelent, nálunk viszont csak 2005-ben, A da Vinci-kód sikeres fogadtatása után adták ki. Az író ehhez a művéhez is alapos kutatómunkát végzett, a modern technikai eszközök és a NASA használati tárgyainak leírásában rengeteg szakember segített neki, ugyanakkor itt is kiélhette rendkívüli képzelőerejét. Bár egyáltalán nem végzett rossz munkát, szerintem négy könyve közül ez lett a leggyengébb írása.

Két dolog miatt is kissé csalódtam benne. Az egyik, hogy ezelőtt már két remek regényt is olvastam Browntól, melyek sokszorosan felülmúlják ezt, a másik, hogy a hátlapon agyon van magasztalva. Már az összefoglalását is úgy írják le, hogy ömlengnek a tartalmáról, és sokkal nagyobb átverést ígérnek, mint ami végül is kiderül. Na mindegy, nem szeretném lelőni a poént, ezt a könyvre hagyom, csak óva intek mindenkit: ne várjon nagyobb kalandot a szerző többi regényénél! Ha viszont mérsékelt lelkesedéssel kezdjük olvasni, esetleg nem is ismerjük Dan Brown egyéb munkáit, akkor garantáltan nagyon fog tetszeni.

A cselekmény két helyszínen játszódik: az egyik Amerika, ahol az elnökválasztás előtti politikai csatározás dúl, a másik az Északi-sark, ahol mélyen a jégréteg alatt egy bámulatosan ritka tárgyra lelnek a NASA kutatói. Elkezdődik a fúrás, hogy mielőbb kiemelhessék a hatalmas leletet, s a helyszín fölé húzott, monumentális sátorban különböző tudósok, híres tévés személyiségek gyűlnek össze. A Fehér Ház Rachel Sextont, a jó nevű hírszerzési elemzőt küldi el az Északi-sarkra, ahol a vonzó és híres tengerbiológus, Michael Tolland társaságában megszagolja, hogy valami nincs rendben a lelet körül. Elkezdődik az őrült hajsza, mely a történet végéig egyre veszélyesebb, egyre bonyolultabb lesz. Az egész cselekmény fokozatosan bonyolódik, míg kevéssel a megoldás előtt már csaknem kibogozhatatlanná válik. Itt is végig érezni azt a mérsékelt paranoiát, ami Brown történeteit általában jellemzi.

A rendkívül pörgős, izgalmas fejezeteket az író gyakran szakítja félbe, és feleslegesnek tűnő, túlzottan hosszú politikai fejtegetésekbe kezd. Olvasás közben sokszor az az érzésem támadt, hogy a szerző szándékosan húzza az időt, rengeteg egysíkú, unalmas leírást alkalmazva, mintha mindenáron ragaszkodna ahhoz a minimális hatszáz oldalhoz. Biztos vagyok benne, ha Brown jobban odafigyel ezekre, és mondjuk „csak” 350–400 oldalas regényt ír, a végtermék sokkal befogadhatóbb, olvashatóbb, jobb lett volna.

Ám igazából csak akkor bíráskodjunk, miután képesek leszünk jobbat, vagy legalább ilyet produkálni! Mert a kulisszák mögött nagy kutatómunka, sok-sok, írással eltöltött óra áll, és összességében el kell ismernünk, alapos, remek munkát végzett Brown. Ne várjuk el tőle, hogy mindig olyan regényeket adjon ki a kezei közül, mint A Da Vinci-kód meg az Angyalok és démonok, hiszen ez szinte lehetetlen. Sok író verhetné a mellét, ha olyan lenne a leggyengébb munkája, mint A megtévesztés foka.