Minőségi élelmiszert a tányérra

Évek óta több országban megjelennek írások arról, az Európa keleti államaiban kapható nyugati márkás termékek közül többnek a minősége nem éri el azt a szintet (vagy legalábbis eltérő összetételű) ahhoz képest, amit a nyelvi különbségeket leszámítva azonos csomagolásban nyugaton megkaphat a vevő. Tényleges megoldás kell, ám addig fogyasztóként van lehetőség másként viszonyulni a vásárláshoz, amivel semmit nem veszt az ember, legföljebb csak nyer. Mert az dühítő és semmit sem ér, hogy egy-két termék kapcsán időnként felpörögnek a nyelvek, munkahelyi, családi, baráti beszélgetések témájává válik a termékek szintjén gyakran tetten érhető hátrányos megkülönböztetés, de aztán amilyen hangosan felüti fejét, olyan halkan lecseng a felháborodás. Időnként a politika szintjén is előveszik a témát. 2018 szeptemberében az Európai Parlamentben elfogadtak egy vonatkozó állásfoglalást, amelyben javaslatok szerepelnek (a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló irányelvet módosító bizottsági javaslat címe: „Új megállapodás a fogyasztókért”). Ám ez megint csak játék a szavakkal. A politikusok döntéshozói munkája gyakran abban merül ki, megbeszélik, mikor fognak javasolni valamit, amiről majd valamikor eldöntik, mikor fogják megbeszélni, hogy mikor lehetne szavazni arról, akarjanak-e vele komolyan foglalkozni, amit aztán valaki csak megvétóz, hogy lehessen elölről kezdeni a semmit. A lényeg, most sem született a vásárlók egyenlőségét védő döntés, amely komoly büntetések terhével kényszerítené kivétel nélkül az összes gyártót a minden fogyasztónak egyformát kötelező adni hozzáállásra. Jó lenne, ha végre vennék a fáradtságot, hogy a szájszél-gerjesztés helyett valóban megoldják a helyzetet. Kérdés, képesek-e, egyáltalán akarják-e rákényszeríteni a gyártókra a minőségi egyenlőség garanciáját? Addig, a jelen helyzetre válaszul, a vásárlóknak adott egy másik út.

Hallani olyan hangokat, miért nem kérik ki maguknak nyíltan a keleten élő európaiak? Biztos vannak, akik azt kérdik, jó ötlet, de miként? Sokan úgy vélik, értelmetlen, mert a vásárlók negatív meglátásait, ha el is jut a gyártóhoz, úgysem veszik figyelembe. Így van-e vagy sem, azt esete válogatja. De van más mód tiltakozni. Bizonyos termékek nem tartoznak a létszükségletek sorába. Például a zacskós leves ehető. De helyettük főzhetne magának, aki éhes, ráadásul a saját étel finomabb, táplálóbb, biztonságosabb (ha nincs zöldségeskertünk, akkor a boltban vásárolt sárgarépa és társai kapcsán nem lehetünk biztosak, bennük-általuk mennyi vegyszert adagolunk szervezetünkbe, de legalább térfogatnövelő, állagjavító, tartósító és más „finomságoktól” mentes lesz). Menő a tejjel ajánlott száraz müzli és a cukorral ragasztott szeletes változatok, pedig legtöbbjük egészségtelen. Jobb megoldás, ha a gabona- és bármilyen magvakat, aszalt gyümölcsöket önmagukban rágcsáljuk el. Folyik a vita a mogyorókrémekről is, mégis sokan imádják. De nem sokkal finomabb és 100%-ban mogyoróból áll maga a termés, amit magunk hámozunk? Igaz, ma sokan nem szánnak időt a nyugodt falatozásra. Gyerekkorom karácsonytáji élményei jutnak eszembe, akkoriban élményszámba ment, ha mogyorót ettünk, sózatlanul, olaj nélkül, az asztalt körbeülve hámoztuk, élveztük az ízét, beszélgettünk, közben a héjak roppanása adta az összetéveszthetetlen hangaláfestést, ami tán még az ízélményt is fokozta. A csomagolások gyakran – a gyártói érdekeknek megfelelően, és ilyen megközelítésben logikusan – szemkápráztatóak. Tehát a borítás jól néz ki, vásárlásra csábít. Ezzel szemben értékeik vagy hátrányaik csak kibontás után derülnek ki, legyen szó élelmiszerről, tisztítószerekről, kozmetikumokról… Eközben nem mellékes, a különbségek érája nem a 3. évezredben kezdődött. Az 1980-as években többször átautóztunk szüleimmel Ausztriába, ahol mindig más falvakat barangoltunk be, és amit ott vásároltunk, az mind érezhetően jobb minőségű volt annál, ami amúgy már volt az akkori Csehszlovákiában is. Legyen szó öblítőről, fogkrémről, fagylaltról, színükben, illatukban, ízükben mások, jobbára finomabbak voltak, nem szólva állagukról és a használat, fogyasztás során tapasztalható hasznosságukról.

A teljes képért – bizonyos látószögből a gyártók védelmére kelve – két lényeges tényező megjegyzendő. 1. Az ízlés, ami idővel változik is, egyénfüggő, ebben sincs két egyforma ember. 2. A gyártók összeállította ízkombinációkra egy idő után úgy hozzá tud szokni a fogyasztó, hogy onnantól egy külsőre ugyanolyan (vagy egy hasonlónak ígért termék) eltérő íze egyáltalán nem jön be valakinek. Így lehet az, egyes szlovákiai fogyasztóknak nem ízlenek a magyar csokik, a magyarországiaknak meg nem ízlik a nálunk közkedvelt „csehszlovákiai kóla”. Aki hozzászokott a sós ízekhez, annak hosszú időbe telik megkedvelni a ma divatos sótlan termékeket, már ha előbb le nem áll a hozzászoktatással.

Érzékszerveink a merőben összetett feladataik ellátása érdekében alapvetően érzékenyek. Ám néha helytelenül működő érzékszervei becsapják az embert, megeshet, nem érzi két, első pillantásra azonos, de összetevőiben, értékeiben eltérő termék között a különbséget. Ennek oka lehet veleszületett genetikai jellemző, vagy valamilyen betegség mellékhatása. Ezeken az orvostudomány sem mindig képes javítani. De ettől még igenis ragaszkodni lehet, érdemes lenne ahhoz, hogy érzékszerveinknek és közvetítésükkel magunknak mindig megadjuk a legjobb élményt azzal, hogy az önmagukban levő alapanyagokat, a mindenféle művitől mentes, vagy legalábbis a lehető legkevesebb gyári adalékot tartalmazó, természetes élelemforrásokat választjuk. Azért is, mert ha valaki belegondol, így az is lényegtelenné válhatna, hogy a bolti termékekben vannak-e különbségek.

CSIBRÁNYI ZOLTÁN