Nyugodt szülő, nyugodt gyermek – mindfulness az iskolakezdéshez

Pedagógusként és mindfulnesstanárként számtalanszor tapasztaltam, hogy a gyermek szorongása sok esetben a szülő szorongása. A gyermek leképezi a közvetlen családi környezetét, mintha tükröt tartana a szülőnek. Ezért lényeges, hogy a gyermek szorongásával egyidejűleg önmagunk szorongását is képbe hozzuk, hiszen nagyon gyakran ez húzódik meg a nehéz helyzet hátterében: Kibírja majd nélkülem? Én hogy viselem majd az egyedüllétet? Hogyan tudok majd újra helytállni a munkában? Mit csinálok majd otthon egész nap? Jobb lett volna csak fél napra menni az elején? Vajon tényleg elboldogul majd nélkülem? Jó lesz neki a tanító néni? Nem túl sok a 15 gyerek egy osztályban? Talán mégiscsak a városi sulit kellett volna választanunk? Megtanul majd írni és olvasni decemberre? Hogy fog menni a tanulás? Lesznek-e barátai? Milyen körre írassuk majd? A hétvégék a tanulásról szólnak majd?

Melyik a te kérdésed ezek közül, ami újra meg újra visszatér, riogat, nem hagy aludni? Ha azon kaptad magad, hogy rendre elhessegeted a felmerülő kérdést és a hozzá tartozó bűntudatot, aggódást és szorongást, akkor nincs veled semmi baj. Mindannyian így működünk: a kellemetlent eltoljuk magunktól, nem merünk vele szembenézni. Talán csak még nincs erre jó mintád, hogyan foglalkozz vele. A mindfulness (tudatos jelenlét) megközelítésében a kellemetlen helyzeteket, kihívásokat és nehézségeket első lépésben tudatosítjuk. Pont akár a dokinál: ha megvan, mi a bajunk, akkor máris megkönnyebbülünk. Miután tudatosítottuk, mi az, amitől összeszorul a gyomrunk, hevesen ver a szívünk, elhalkul a hangunk, máris egy lépéssel közelebb kerültünk a helyzet megoldásához és elfogadásához. Merjük bevallani őszintén önmagunknak, hogy félünk a változástól, attól, hogy a rázós helyezetekre impulzívan reagálunk majd, attól, hogy majd tuti mindenki jobban csinálja, mint mi. Igenis, lehet ezeket éreznünk. Nem kell megdorgálni magunkat a kétségeink és nehéz érzelmeink miatt. Az önostorozás és szóbeli bántások helyett megkereshetünk magunkban egy kedvesebb és vigasztalóbb hangot. Mintha csak a legjobb barátunk támogató és biztató szavai hangosodnának fel. Nem lesz ettől csöpögős szappanopera-hangulat úrrá rajtunk és körülöttünk, nem is válunk szuperhőssé, mindössze merünk a gyenge és sérülékeny részünkkel is találkozni. Ez a szembenézés pedig mintha könnyebbé tenné a helyzethez való hozzáállásunkat. Ezzel a nyitott és elfogadó hozzáállással pedig az aktív cselekvés útja is helyet kap. Hirtelen nem is tudjuk, honnét, de eszünkbe jut a megoldás, belső erőnk lesz, és magunk mellett mások őszinte támogatására is képesek vagyunk. Így virágzik és erősödik a szülő és gyermeke közti meghitt kapcsolódás. Erről eszembe jut a légiutas-kísérők biztonságra vonatkozó bemutatója: az oxigénmaszkot a szülő először magára helyezze fel, csak aztán a gyermekére. Egy élet-halál helyzetben is magunkra kell először gondoljunk, hogy aztán a gyermekünkről is gondoskodni tudjunk.