Vonatok és stílusok

Bár mindig érdekeltek a fizikai jelenségek, az ezeket tárgyaló tantárgyból évről évre bukásra álltam, s csak azért adott a tanárom elégtelen helyett elégségest, hogy ne rontsam a statisztikát. Azért lettem a legrosszabb fizikából (is), mert ostoba kérdéseimre, hogy pl. miért látjuk előbb a villámot, és miért csak utána halljuk a dörgést, tanárom fogta a krétát, s olyan hosszú képletsort vezetett le a táblán magyarázatként, hogy a Toldi-trilógia kismiska volt hozzá. A képletrengetegből semmit nem értettem meg. Ezért aztán úgy álltam fel az zöld asztaltól, hogy a kérdéseim továbbra is megválaszolatlanok maradtak. A mai napig. Fotós kollégám menekül is előlem, mert szüntelenül elképesztő kérdésekkel bombázom. Napokig azzal nyaggattam, mondja meg, hogyan viszik le a metrószerelvényt az alagútba. Többen törtük ezen a fejünket, valóban hogyan kerülnek a vonatok a föld alá, mígnem egyik kedves kolléganőm megunta, hogy munkatársaimat egyfolytában a metrószerelvény-mániámmal üldözöm, s úgy döntött, járjunk már a végére ennek az ostoba és bizonyára nagyon egyszerűen megválaszolható kérdésnek. Rákapcsolódott az internetre, megkereste a BKV elérhetőségeit, s nekem csak annyit mondott, tízéves unokámmá fogadlak. S már írta is az e-mailt a BKV-nek. Ebben kifejtette, hogy tízéves, végtelenül kíváncsi unokájának azt már megmagyarázta, hogy az általa pirosnak nevezett metróvonalnak az Örs vezér tere felől felszíni megállóhelye van, ott jut le a vonat a föld alá, de arra nem tud a gyereknek választ adni, hogyan jutnak le a vonatok a kék vonalon. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy kolléganőm nevével és e-mail címével helyettem ilyen fórumon vállalja ezt a gyermeteg kérdést, de a levél elment, nem volt visszakozz. Egye fene, gondoltuk, majd szilvesztereznek rajtunk egy nagyot, vagyis jót kacagnak, s megállapítják, milyen ostoba embereket hord a föld a hátán, vagy pedig azzal nyugtázzák a dolgot, hogy lám-lám, Pozsonyból szívatni akarnak bennünket, tegyük ad acta a levelet. Pár nappal később kolléganőm szólt, hogy válasz jött a BKV-tól. A következő: „Tisztelt (a megszólított kolléganőm neve)! Kérdésére tájékoztatom, hogy az Észak-déli (3-as, kék színnel jelzett) metróvonal szintén – a K–NY-i (2-es) vonalhoz hasonlóan – rendelkezik felszíni végállomással, mely a vonal kőbánya-kispesti végén található. Ennek segítségével történik a vonatok forgalomba való be- és kiállítása. Üdvözlettel: dr. (név) üzemigazgató.” Alatta még két név, azoké, akik az ügyet intézték. A szívem majd kiugrott a helyéből, mert a dolgot csak azzal tudtam nyugtázni, hogy igen, hölgyeim és uraim, ez a stílus. Vagy: ez stílus! Ez eljárás: így kell, így kellene, nálunk is, mindenütt. Hiszen a BKV-nak is ezer és ezer fontosabb dolga van, de azok mellett, azokat végezve – lásd földkerekség! – emberszámba vesz engemet, buta tízéves kis unokát, ostoba gyereket, és azt akarja, hogy tudjak, megismerjem, amit még nem ismerek. Nem néz le, és nem nevet ki. A világ legudvariasabb módján foglalkozik velem, figyel rám. Nem rúg belém, nem söpör le, nem billent alfelen, nem küld a jó édes -ba és -be. Nem vág arcokat, nem forgatja ki a szemét, nem kezel le, nem pirít rám. Egyszóval ismeri az etikettet. Ez valószínűleg csak azért tűnik fel, mert ami másutt természetes, nálunk nem az. Errefelé az ilyen hivatali ügyintézés, ügyfélkezelés olyan, mint a fehér holló. Most már csak azt nem tudom, a kis földalatti szerelvényei hogyan gördülnek le a felszín alá.