Víz alatt, olajon túl

Ez nem könnyíti meg annak a dolgát, aki a medence széléről csak azt regisztrálhatja, amit a vízen lát. Mindazonáltal – még akkor is, ha egyes történéseket csak sejtünk – az olajdiplomácia legutóbbi fejleményeiből néhány következtetés adódik.

Az egyik: az olajárak most 25 százalékkal vannak azon szint alatt, ahol a szeptemberi terrortámadás előtt voltak. ĺgy van ez annak ellenére, hogy az OPEC országai bejelentették: január 1-jétől kezdve napi másfél millió hordóval csökkentik a termelést és e mennyiséghez még hozzászámítandó az olajkartellen kívüliek nem egészen harmadekkora mérséklése. Igaz, az olajárak január elején éppen valamelyest emelkedtek, ám ez valószínűleg az amerikai tartalékokat apasztó zord időjárásnak köszönhető. A piacok, úgy látszik, azt fejezik ki, hogy nem biztosak az elhatározott kvótacsökkentések realitásában: egyelőre kivárnak.

A közelmúlt tapasztalata az, hogy az OPEC még nem volt képes biztosítani, hogy minden tagja betartsa a kvótahatározatokat. Nem titok: Nigéria például finoman szólva rugalmasan kezelte a vonatkozó irányszámokat. Ehhez most hozzáadódik az a tényező, hogy az OPEC számára nem volt lehetséges a 2001-ben megkezdett termeléscsökkentés folytatása és fokozása a rajta kívül álló országokkal való újszerű együttműködés nélkül. Nem volt már tartható az, hogy mialatt 2001-ben az OPEC napi 3,5 millió hordóval mérsékelte kivitelét, Oroszország napi félmillió hordóval növelte termelését. Oroszország, a világ második legnagyobb olajexportőre nem egykönnyen csatlakozott a kvótához, mert egymásnak is ellentmondó szempontokat kellett egyensúlyba hoznia. Egyes cégek kifejezetten érdekeltek voltak a magasabb olajárban – ami a kvótacsökkentés célja –, mások, részben nemzetközi kapcsolatrendszerük révén, a termelés fokozása mellett kötelezték el magukat. A kormány befolyása a privatizált ágazatra csak minimális, és maga a Kreml is harapófogóba került. Végül Oroszország meghozta azt a döntést, amely már közel volt az OPEC várakozásaihoz, de a nyugati nyomás Putyin elnökre azóta is igen erős. A Nyugat nem boldog még egy orosz-OPEC-kokettálás látszatától sem. Év végén a legnagyobb nyugati olajcégek vezetői nem azért utaztak Moszkvába, hogy megnézzék a karácsonyfát a Vörös téren. Néhányukat Putyin is fogadta. Nem nehéz kitalálni, találkozójuk arról szólt, hol az a határ, ahol az áremelkedés a recesszióból való kilábalást veszélyezteti.

Bonyolult a kölcsönhatás. Ha a termelők ígéretei papíron maradnak, az olajár lecsúszása folytatódhat, akár hordónként 15 dollár alá is. Olyan államokat, amelyeknek gazdasága csak az olajexporton alapul, ez alapjaikban rázkódtathat meg, és közülük némelyik, mint Szaúd-Arábia, a Nyugat kulcsszövetségese. Ha viszont a kvótát tartani tudják és az ár emelkedik (ami viszont csakis akkor lehetséges, hogy ha egy kezdődő fellendülés az olajétvágyat is fokozza), akkor ez egy pontig még elviselhető, ám azon túl a magas olajár lassíthatja, visszavetheti a növekedést, s közben erősödő inflációt gerjeszthet. Akkor már a történet nemcsak olajról szól, s a jegybankok nem csökkentik, hanem ismét emelhetik a kamatokat...

A közepesen fejlett importáló országoknak alapvető érdekünk a viszonylag olcsó kőolaj. Ez javítja a külkereskedelem és a fizetési mérleg egyenlegét, ez segíti az infláció visszaszorítását is, és javítja a nemzetközi mércével mérve igen energiaigényes gazdaság versenyképességét.

A történet így rólunk is szól, noha kimenetelére a medence széléről igencsak szerény a befolyásunk.