Vissza a kályhához

Izraeli véres hétvége, előzőleg Rijád, majd Casablanca, Ankara. Egyidejűleg vagy gyors egymásutánban elkövetett merényletsorozatok az iraki háború után.

Új jelenségnek számít az események rendkívüli felgyorsulása, a terroristák a merényletek első számú címzettjeinek nem hagynak időt a történtek feldolgozására, a közvéleménynek a megemésztésre. Pár éve egy-egy nagyobb terrorakció hónapokig téma volt a világsajtóban. Pár éve a béke egyik fő kritériumának azt tartottuk, hogy nem folyt államok között háború. (Afrikában akkoriban is gyilkolászták egymást nem egy esetben népirtássá fajuló, a fejlett demokráciák által csak törzsinek minősített konfliktusokban, de a világ megenged(het)te magának, hogy cinikusan félrenézzen, akárcsak most Kongóban.) Államok közötti háború a szemünk előtt pillanatnyilag sem zajlik, de ki merné állítani, hogy béke van? Nos ez az alapvető változás a világpolitikában, amely 2001. szeptember 11. után bekövetkezett, ezért ez a dátum a kályha, amelyhez mindannyiszor vissza kell menni, ha elveszítjük a fonalat. Márpedig elveszítettük. Biztonságpolitikai szakértők arról cikkeznek, hogy az iraki háború alatt az al-Kaida újjászerveződött, veszélyesebb, körmönfontabb, mint volt. Nem mondják ki, de úgy tűnik, az is teljesen mindegy, hogy ki vezeti – bin Laden-e vagy valaki más. A lényeg szempontjából azonban az is mindegy, hogy al-Kaidának hívjuk-e vagy valami másnak az ezerfejű szörnyet. A névadás csupán kapaszkodó, a nagyközönség számára. Bush Rijád és Casablanca után is arról beszélt, hogy az iraki háború véget ért, de az al-Kaida – a terrorizmus – elleni nem. Sajnos, de a helyzet azt mutatja, senki sem tudja, hogyan kell hatékonyan harcolni a terrorizmus ellen. Ha ismét a kályhától indulunk ki, akkor ez a múlt századi tapasztalatok alapján és eszközökkel kezdődött. Amerika, a formát tekintve hagyományos, államok közötti háborúval gyors egymásutánban megdöntött két rezsimet, a tálibokét és Szaddámét, remélve, hogy a hátországok felszámolásával kiiktathatja a fő terrorszervezeteket is. Ez nem következett be, és most a fejlett világ dilemmában van. Ahhoz, hogy ne maradjon hátország, még legalább három közel-keleti és több mint féltucat afrikai meg ázsiai ország ellen kellene hadat viselni, ami pillanatnyilag lehetetlen. És még akkor is kétséges lenne az eredmény. Rendszereket, kormányokat meg lehetett félemlíteni, rá lehetett kényszeríteni terrorizmusellenes intézkedésekre, bankszámlák befagyasztására. Félő, hogy most mégis egy új, beláthatatlan következményekkel járó terrorhullám kezdetének lehetünk tanúi. A nyugati demokráciák nem tudnak hatékonyan védekezni, hiába a repülőtéri, a rendőri stb. szigorítások, az szab nekik gátat, ami a lényegük: a demokrácia. Nem lehet belőlük rendőrállamot csinálni, nem lehet minden ember mellé egy rendőrt állítani. Ezért könnyű a terrorista dolga. Hihetetlen pusztítást tud végezni egy benzines palack egy metrókocsiban a tűzzel, füstmérgezéssel, pánikkal. És a félelem terjed, elég megnézni az utazási statisztikákat. A hagyományos háborúk esetén a félelmet is be lehetett határolni területileg, a terrorizmus elleni háborúban ez sem érvényes. Némi túlzással: úgy tűnik, könnyebb megdönteni egy rendszert, mint megakadályozni egy jól megtervezett terrorakciót. Kötelezően optimista befejés sincs. Csak kihívások vannak, a válaszok kerestetnek.