Visegrádiak vitája

Mintha léket kapott volna az elmúlt napokban a visegrádi négyek kedvező széljárással és jó irányban haladó hajója. Leginkább Prágában és Pozsonyban, bizonyos mértékig pedig Varsóban is Orbán Viktort okolják emiatt. Főleg brüsszeli kijelentései miatt, ahol a Beneš-dekrétumokat századunk európai uniós jogrendjével összeegyeztethetetlennek minősítette, s azt szorgalmazta, hogy Csehszlovákia két utódállama ezt a – következményeiben – máig hatályos törvényt törölje el. Nálunk azt is felrótták a magyar kormányfőnek, hogy Romano Prodinak egyoldalúan, kizárólag szlovákiai belpolitikai okokra hivatkozva magyarázta a kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazásával kapcsolatos kormányközi egyezség késedelmét. Több oka van a heves cseh és szlovák reagálásnak. Az egyik kétségtelenül a még mindig riasztóan elfogult történelemoktatás, s ebből adódó múltszemlélet, amely a makulátlan második világháborús győztesek és a szerintük jogosan bűnhődő vesztes nemzetek hazug értékrendjét sulykolja ma is milliókba, sok politikus legnagyobb örömére. Legalább ugyanilyen ok és okozat a közép-európai kis népek és politikusaik egymás iránti empátiájának a hiánya. Mi, szlovákiai magyarok teljes joggal várunk el legalább hivatalos bocsánatkérést a kollektív bűnösség hazug vádja alapján deportált és kilakoltatott elődeink emberi tragédiáiért. Ám akkor tudunk majd ebben a kényes kérdésben is szót érteni csehekkel, szlovákokkal, másokkal, ha legalábbis elgondolkodunk az ő szempontjaikról. Egyebek között arról az érvükről, hogy minden történelmi eseménynek előzményei, különböző összefüggései vannak, amelyekre ők is legalább olyan érzékenyek, mint mi, magyarok. Ezt legutóbb a visegrádi csúcs lemondásával igazolták, miközben egyetlen szlovák vagy cseh politikus, sőt még a média sem mondta el a teljes igazságot. Éspedig azt, hogy Orbán Viktor az Európai Parlament egyik képviselőjének a kérdésére válaszolva fejtette ki véleményét a Beneš-dekrétumokról, hangsúlyozva: az ügy nem elsősorban magyar–szlovák vagy magyar–cseh kérdés, hanem az alapvető emberi jogok tartományába tartozik. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szudétanémeteket ötödik hadoszlopnak, fasiszta szekértolónak, Arafatot pedig Hitlernek minősítő Miloš Zemannak, valamint a magyarok iránti puhánysággal vádolt Mikuláš Dzurindának egyaránt jól jött ez a brüsszeli epizód. Merthogy Csehországban és Szlovákiában is rövidesen választások lesznek. Mindez azonban nem adhat felmentést a magyarországi külpolitikai vonalvezetésnek, amelyben a kiváló képességű Martonyi János egyre inkább a tűzoltó és a magyarázkodó szerepébe kényszerül, mert főleg a kormányfő a kedvezménytörvény értelmezésével, az EU-bővítés finanszírozásával kapcsolatos visegrádi nyilatkozattervezet önkényes közzétételével és egyéb ballépéseivel a belföldi kampány részévé süllyesztette a külpolitikát. Főleg a reményteljesen alakuló szomszédsági és a regionális kapcsolatokat. Leginkább a kisebbségben élő, a mostani vitákban pedig elsősorban a szlovákiai magyarság életét keserítve ezzel, mert ők újra csak túszai a két ország viszálykodásának, és jórészt kiszolgáltatottjai a szlovák nacionalisták otromba támadásainak.