Visegrád szellemi ereje

Tekintélyes lehet majd ez a könyvtár, hiszen hat Nobel-díj (részletezve: négy lengyel, egy cseh és egy magyar alkotó) is elismerte, népszerűsítette már a térség irodalmait. Persze, a Nobel-díj személyes teljesítményeket ismer el, nem pedig nemzeti literatúrákat, sőt megemlíthetném: egyáltalán nem biztos, hogy éppen a stockholmi akadémia koszorúja mérheti az ismertséget, az olvasottságot vagy éppen a nemzeti jelleg kifejezését. Hiszen vitathatatlan tény, hogy a visegrádi négyek irodalmaiban két cseh alkotó az, aki olyan tartós népszerűségi mutatókkal rendelkezik, amikor az olvasottság és az érték egyensúlyban van egymással. Jaroslav Hašekről és Bohumil Hrabalról van szó; mindketten kaphattak volna akár Nobel-díjat is, noha nehéz lenne akármelyiküket elképzelni, amint frakkban átveszik a kitüntetést őfelsége, a svéd király kezéből. Hašekről ugyan némely legenda azt állítja, hogy látta Trockijt, Hrabal pedig biztosan sörözött a prágai Arany Tigrisben Bill Clintonnal, de azért a svéd király díszvacsorája túlzás lett volna számukra. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy nem tudtak volna viselkedni.

De nem is a díjakról van szó, hanem arról, hogy van mit bemutatnunk egymásnak, noha a két nem díjazottat bármikor ki lehet adni újra, a díjasokat pedig már szintén kiadták. Mind a négy visegrádi nyelven. A lengyelek közül Henryk Sienkiewicz és Wladys#aw Stanis#aw Reymont művei mindig bestsellerek voltak, Czesaw Miosz amolyan politikai jelképpé nemesedett, Wicz#awa Szymbor-ska asszonyról pedig, mint annyi más Nobel-díjasról, a fordítások dacára, semmit nem tudunk. Jaroslav Seifertről az értők minde-nütt tudnak, sőt azt is tudják, hogy azért a cseh költészet igazi megújítója a XX. században mégis Vítězslav Nezval volt. Kertész Imre sem panaszkodhat a fordításokra.

Nem az értékfelismeréssel voltak problémák eddig sem. S engedtessék meg emlékeztetni arra, hogy már létezett nem is olyan régen egy sorozat, amelynek Visegrádi könyvek volt a címe, a Kalligram gondozta az egyes köteteket, és a magyar szerkesztőbizottság elnöke Mészöly Miklós, a cseh kurátor Petr Pithart volt, a lengyel bizottságban részt vett Adam Michnik, a szlovák kiadványok felett pedig Rudolf Chmel gyakorolt felügyeletet. Nem fogom ezeket a könyveket felsorolni, csupán arra emlékeztetnék, hogy e sorozat egyik legnagyobb sikere csehül és szlovákul Bibó István válogatott tanulmányainak vaskos kötete volt, és ez a kiadvány bizonyíthatóan komoly hatást váltott ki a két ország tudományos köreiben is, s manapság ugyancsak a sűrűn idézett művek közé tartozik a szakmunkákban. (Azon az 1997-es konferencián, amelyet a szlovák Bibó-kötetnek szenteltek, olyan egyéniségek méltatták a magyar tudós életművét, mint az azóta elhunyt Ľubomír Lipták és mellette Dušan Kováč, Ivan Kamenec, Peter Zajac, illetve a Párizsban élő Kende Péter.) Ezek a Visegrádi könyvek (avagy szlovákul és csehül Edícia, illetve Edice Višegrád) a politikai esszé műfaját képviselték, és kétségtelen, hogy ez volt a legnagyobb kiterjedésű terra incognita a négy ország értelmisége előtt.

Ám az irodalom helyzete sem éppen rózsás. Nem is annyira a fordításokról van szó, mert ezek – mint már írtam volt – léteznek. Inkább arról, hogy a jeles művek régebben jelentek meg; ma, ha a magánkiadó fantáziát lát bennük, elszórtan látnak napvilágot, nem eléggé kerülnek be a köztudatba, vagy legyünk csak szerényebbek: az értelmiségi figyelem hatósugarába. Persze, egyetlen épeszű ember nem gondolja, hogy létezne „visegrádi négyek irodalma”, mint ahogyan nincsen és nem is lehetséges, például „európai uniós irodalom”. Viszont ugyanennyire vitathatatlan, hogy – a politikai esszé műfajánál jelentősebb mértékben – az irodalomban érdemes igénybe venni a visegrádi négyek esetleges kormányzati segítségét az erősebb propagandára, a tudomásulvétel szélesítésére. A politikában már sokan tudják, hogy az európai közösséghez való csatlakozás egyáltalán nem teszi feleslegessé sem a visegrádi négyek vagy a balti államok szorosabb együttműködését, a regionális érdekek közös érvényesítését. Ehhez azonban a jelenlegi szintnél mélyebben kellene ismernünk egymást. És köztudott az a tény is, hogy – mondjuk – mi, magyarok a csehekről szóló ismereteinket nem a cseh történelem tüzetes tanulmányozása útján nyerjük, hanem a fentebb már emlegetett Hašek és Hrabal olvasásával. Sajnos, hasonló hitelességű szlovák forrás nem áll rendelkezésünkre. Nem felesleges tehát a miniszteri szintű kezdeményezés. Hivatalos propaganda? Miért ne? Hiszen nem csupán a szlovákokra, hanem minden közép-európai nemzetre érvényesek Tomáš Janovic epigrammájának szavai: „Amikor kell / tudunk így, meg úgy, de amikor nagyon kell / tudunk amúgy is / és ahogy úgy / és mintha / végül is mintha / úgy is meg így is / de mindenesetre / úgy is tudjuk ami kell.” Jó lenne, ha tudnánk, ami kell. Ez a könyvtár kell.

Ahogy kellett a szlovák népdalok Bartók-kéziratának eljuttatása Budapestre. Ahogy kell Mednyánszky László életmű-kiállítása ezúttal – Budapest után – Pozsonyban. És ahogy kellene valami közös közép-európai történelemkönyv. Ugyan mikor jön el az az idő, amikor e táj közös történelmét közösen írják meg e táj történészei? Álláspontjaikról nem lemondva, de az előítéletek nélkül. Mondjuk: Tacitus szellemében. Sine ira et studio. Azaz „harag és részrehajlás nélkül”, mert a latin mester célja az volt, „hogy az érdemeket ne borítsa el a hallgatás, és hogy a hitvány szavaknak és tetteknek félniük kelljen az utókortól és a becstelenségtől”.