Vihar az óceánon

Nem figyeltem a rádiót szombaton, nem tudom, jelentett-e vihart a Csendes-óceánon. Ha nem is jelentett, egy bizonyos felületen talán mégis háborgott a víz. Ott, ahol Márai hamvait beleszórták. Mert mi a sorsa az írónak? Ha rossz és semmitmondó, akkor előbb-utóbb elfelejtik. Ha jó és olyat képes teremteni, amire évszázad múltán is büszke az utókor, akkor szobrot állítanak neki. Effajta tevékenységét az istenáldotta utókornak általában dicséretesnek tudjuk be. Mi történik mégis? Hercehurca és ellenségeskedés, viszolygás és visszatetsző közjátékok. Előbb a szoborállítási pályázat-tal, merthogy a művész egykori politikai nézetei... Aztán az avatási ceremónián, amikor olyan ember akarta Márairól lerántani a leplet, akinek pártja a határon túliak kenyérpusztító, munkahelyelrabló rémével fenyegeti a népet. Szomorú helyzetbe került. Hogyan, miként választott, magánügye. Márai nem tűrt meg semmilyen diktatúrát. Még az öregség és fájdalom kényszerzubbonyát sem. Kié most a szobor? Aki kifizette? Aki kitalálta? A magyarságé? Az irodalomé? Kassáé? Mindenkié és senkié! Márai szelleméhez méltatlan volt a magyar politika prominens képviselőjének jelenléte éppen úgy, mint a jelenlevők szoboravatáshoz nem illő viselkedése. Márai nem politizált. Csak kiállt az emberség mellett. Ami történt, annak semmi köze nincs Márai szellemi hagyatékához. Az tisztán megmarad. Nem sározhatta be azt életében sem a jobb, sem a baloldal. Jó lenne, ha halálában sem történne meg ez. Mert sem a vörös diktatúrát, sem a barnát nem szerette. Istennel társalkodott, szellem volt és az marad. Megbékélés kellene. Elfogadni az adott tényeket, tudomásul venni azt, amit eddig burkoltan tudattak velünk, s most nyíltan kimondtak. Jobb az egyértelmű szó. A kétértelmű gesztusok helyett. Az egész hercehurcából a rossz szájíz maradt. Csak a hajósokat sajnáltam a Csendes-óceánon, mit gondolhattak arról a pár vadul felcsapó hullámról most szombaton.