Veszélyes álmok a szovjet birodalomról

Az áldozatok, az afgánok és a szovjetek, pontos számát még ma sem tudja senki. A szörnyű kaland tíz esztendeig tartott, és csak Mihail Gorbacsovnak volt annyi kurázsija – de neki is csak egy pillanattal bukása előtt –, hogy bevallja a kudarcot. Afganisztánban a káosz tovább tart: nincsen az a nemzetközi összefogás eleddig, amely ezt a hihetetlenül nyomorult országot valami látható fejlődés irányába tudná elmozdítani.

Az angolok 1839-tól vagy száz esztendeig próbálkoztak. Persze, őket ugyanúgy a gyarmatosítás ördöge vezérelte, no meg – egyáltalán nem mellékesen – India biztosítása. Mert valahogy I. Pál cár, illetve Napóleon őrült tervei óta gyanakodtak, hogy Oroszország felől veszedelem fenyegeti Indiát. A kozákok el is indultak a XIX. század elején India felé, Pál cárt pedig a pétervári angol követ határozott bíztatására, és fia, a későbbi I. Sándor beleegyezésével, rövid úton eltették láb alól. 1919-ben éppen a rövidke ideig független Afganisztán volt az első állam a világon, amely a bolsevik birodalommal diplomáciai kapcsolatot létesített, de ezt az angolok újra semmissé nyilvánították. Afganisztán tehát nem cél, hanem eszköz volt csupán. És hiába szokták volt mondani, hogy a történelem nem ismétli önmagát, Afganisztán kivételnek látszik. És a Szovjetunió számára oly végzetesnek bizonyult akció nyomasztó emlékét talán ezért érdemes megidézni.

A hetvenes évek derekán Moszkvában kiéleződött az utódlási harc. Leonyid Brezsnyev túlságosan tehetségtelen volt, semhogy a birodalom válságkezelője lehetett volna. Elődeinek határozott véleménye volt a világról és tudták, hogy mit akarnak. Brezsnyev szerette a hatalmat, de nem nagyon tudta, hogy mit kezdjen vele. Egy dolgot azonban megtanult. Tudatában volt annak, hogy egy olyan nagyhatalomnak, mint a Szovjetunió, szüksége van birodalmi imperializmusra – fennmaradása érdekében. Végül is ennek eredménye volt a „Brezsnyev-elv” meghirdetése és 1968 augusztusa. A birodalomnak azonban, ha igazolni akarta a hatalmas hadsereg fenntartását, a szuperhatalmi helyzetért hozott mérhetetlen áldozatokat – terjeszkednie kellett. Brezsnyev körül megindult az utódlási harc.

Az apparátus hízelgett: Brezsnyev a Szovjetunió háromszoros hőse irodalmi Lenin-díjat kapott azokért az emlékirataiért, amelyeket – hitelt érdemlő források szerint – nem is olvasott. Csernyenko (akad-é még valaki, aki emlékszik erre a csinovnyikra?) azt hitte, hogy a talpnyalás elegendő a főhatalom megszerzésére. Jurij Andropov, a KGB főnöke, a Brezsnyev-korszak legértelmesebb és hidegen számító politikusa viszont pontosan kiszámította, hogy másra van szükség. Ő találta ki Afganisztánt. Újra. Afganisztánban hatalmi vákuum volt és Andropov úgy számított, hogy akár a Szovjetunió tizenhetedik tagköztársaságává is válhat, és ezzel a birodalom számára India és az Indiai-óceán felé út nyílik. Egy ilyen siker – Andropov szerint – megnyitja számára az utat ahhoz, hogy a brezsnyevi „pangás” után olyan vezére legyen az országnak, aki képes a birodalom tekintélyének rehabilitálására és az agresszió külpolitikai sikernek látszik, és ez visszahat a kritikusan alakuló társadalmi közérzetre.

Andropov végrehajtotta tervét. A szovjet hadsereg bevonult Afganisztánba, ám képtelennek bizonyult egy akár viszonylag szilárd szovjetbarát bábkormány tartós hatalmának biztosítására, a tagköztársasági álmok pedig – álmok maradtak. A Szovjetunió felbomlásának végső lökést pedig ez a teljesen irreális agresszió adta meg, amelyet a realista politikusnak látszó Andropov tervezett meg.

Aztán következett Gorbacsov, majd jött Jelcin és most van Putyin. Gorbacsov hamar megértette, hogy a birodalmi álmoknak befellegzett. Jelcinnek módja sem volt ilyesmire gondolni. Vlagyimir Putyin számára azonban a hajdani birodalmi tekintély helyreállítása – saját hatalmi rendszerének kulcskérdésévé, stratégiai céljává lett. Természetesen szó sincsen arról, hogy Oroszország újra Afganisztánra vetné vágyakozó pillantásait. Túlságosan nagy volt a véráldozat és lelki-anyagi utórezgéseit máig nem heverte ki az orosz nép. Ugyanakkor Putyinék belső hatalma erősen függvénye annak, hogy mennyire képesek Oroszország hagyományos befolyási területét megőrizni, ha már a bővítésre egyelőre nem gondolhatnak. Nemrég az egyik volt orosz miniszterelnök, Jegor Gajdar, aki kiváló közgazdász és egyáltalán nem a putyini politika híve, olyan eretnek gondolatot közölt az Itogi című képeslapban, amely szerint „csak az idő gyógyíthat ki meg bennünket azokból a komplexusokból, amelyek összefüggenek az impérium elvesztésével. Ma már nehéz lenne egy normális angol főiskolásnak megmagyarázni, hogy voltaképpen miért kellett két évszázadon keresztül Nagy Britániának harcolnia Indiáért...” Gajdar szerint – és ő ismeri a hazáját – ez az idő a hajdani Szovjetunióban még nem jött el. Még hat a bolsevik imperializmusnak, a cári nosztalgiákkal fűszerezett mérge. Ezért emlékeznek oly kevesen muszka földön az afgán leckére. Pozsonyban pedig február végén – mint ezt bejelentették – arról is tárgyal Putyin és Bush, hogy „izolálhatják-e Oroszországot?” Más szavakkal: hol vannak a birodalmi befolyás érvényesítésének határai?