Vérebből palotapincsi

Komoly, hosszú éveken át a szlovák politikát meghatározó személyek hullottak ki a parlamentből a választás elnevezésű rostán. Olyan nevek nélkül folytatódik a cirkusz, mint Anna Malíková, Ján Slota, Pavel Koncoš, Jozef Migaš, Peter Weiss, Ján Langoš, František Šebej, Ivan Gašparovič, Ján Budaj, Pavol Hamžík és még sorolhatnánk. Az igazi nagy tragédiát mégsem ők élték meg, hanem Robert Fico. Az a mérhetetlen arrogancia és agresszivitás, amivel nekivágott a kormányfői szék megszerzésének, magáért beszél. Fico elhitette magával és megpróbálta elhitetni választóival is, hogy ő az egyetlen, aki ezt az országot el tudja navigálni, és képes elnavigálni. Módszere abban állt, hogy mindenkit hülyének nézett, aki potenciális ellenfele volt mint leendő miniszterelnöknek, és ezt megpróbálta belesulykolni a választókba is. Kategorizált, skatulyázott, kizárt. Piedesztálra csak önmagát emelte. Igaz, egy politikus ne az ellenfeleit futtassa, de annyira ostoba sem lehet, hogy leendő koalíciós partnereit teljesen elvadítsa. Pontosabban lehet. Olyan helyzetbe hozva önmagát, hogy kénytelen legyen bejelenteni, a Smer elnöksége átértékeli azt a kitételét, hogy Miklošsal és Dzurindával nem ülnek egy kormányba. Bizonyítva ezzel, hogy amit eddig mondott, nem gondolta komolyan, vagy ha komolyan gondolta, bármit képes feláldozni, módosítani, csak hatalomközelbe kerüljön. Hogy vezető lehessen, az ördög is partner lehet. Vehemenciája elapadt, a teljesen visszafogott korrekt politikus imidzsével próbálja most magát felkínálni közgazdasági hasznosításra. A visszatetsző nem a legjobb kifejezés erre a magatartásra, igazából arra lennék kíváncsi, választói hogyan fogadják a pártvezér viselkedését. Fico így nemhogy a kormány feje nem lesz, de még az ellenzéké sem – ez az igazi tragédia számára. Fico az oppozícióban is csak másodhegedűs lehet. Hogy a pofára esés igazi legyen. Jó volt nézni a tegnapi híradóban az arcát, és összehasonlítani az óriásplakátokon levővel, ahol még kormányfő akart lenni.