Végzetes nyár

Kamaszkoromban július elején apámmal Karlovy Varyba jártam a filmfesztiválra. Egyszer a Pupp Szállodában laktunk, közvetlenül az erdő alatt. Az egyik napon egy kismadár röpült be a szobánkba. Apám segített neki kitalálni az ablakon, majd azt mondta, rossz előjel a madár a szobában, valaki meghal. Néhány nappal hazaérkezésünk után megtudtuk, hogy meghalt apám közeli barátja, Jaro Filip. Akkor megdöbbentett ez a szimbólum, a nyári végzet.

Nyáron a sajtó tele van halálhírrel. Vízbe fulladások, repülőgép-szerencsétlenségek, terrortámadások, öregség, betegség. Nem tudom, hogy nyáron azért élem-e át intenzívebben az elhalálozásokat, mert gyakrabban írnak róluk, vagy azért, mert kegyetlen ellentétben vannak a napsütéssel. Nyár elején a norvég Åsne Seierstad kitűnő könyvét olvastam, az Egy közülünk: történet Norvégiáról címűt. Aprólékosan és dermesztően írja le azokat az eseményeket, amelyek Anders Breivik brutális tettéhez vezettek Utoja szigetén, ahol 77 embert ölt meg. Ez a könyv nemcsak a gyilkos személyiségének szentel figyelmet, hanem áldozatai életének is, Norvégiáról teljes képet rajzol. Åsne Seierstad nem kioktat, nem vádol, közvetve tesz fel kérdéseket, melyeknek megválaszolását az olvasókra bízza. Amikor döbbenettel végigolvastam a könyvet, az interneten böngészve akartam kikapcsolódni. A vezető hír az orlandói támadás volt. Néhány nappal később az isztambuli. Utána Bagdad. Aztán Zsófi.

Kovács Kata Zsófiát nem ismertem. A MartFeszten sem voltam soha. Halála mégis jobban megérintett, mint a terrortámadás áldozataié. Egyszer egy fesztiválon sátorban töltöttem egy éjszakát, egy közeli emberért izgultam. Azt mondják, jobban együtt tudunk érezni olyasmivel, ami közel áll hozzánk, vagy amihez személyesen kötődünk. A nizzai sétányon történt támadás napján hunyt el Esterházy Péter. Sokunknak van közös emléke vele, tudjuk, hol találkoztunk, hol hallottuk, mit olvastunk tőle. Életünk, kultúránk része volt, halála ezért fáj.

Aki Nizza sétányán járt, annak Nizza fáj, akinek Isztambulban vannak barátai, annak a törökországi hírek hallatán szorul össze a gyomra. Kinek fáj Bagdad? Pozsonynak is. A Facebookon találtam egy meghívást egy szerény megemlékezésre a bagdadi áldozatokról. A találkozót július 14-re tervezték a Szabadság térre. Július 14-én Nizzá-ban emberek haltak meg. A Szabadság téren csak maroknyi csoport gyűlt össze – kiderült, hogy egy iraki közösség –, néhány család és szlovák barátaik. Gyertyákból rakták ki Bagdad és Nizza nevét, melyek fölött kétnyelvű transzparens lógott: „A terrorizmus az emberiség ellensége”. Sajnos Franciaországban ez ismét beigazolódott – egy templomban. Franciaországban azonban a katolikus egyház és az iszlám közösség békésen reagált a gyilkosságra. Erőszak helyett párbeszéddel, közös imádsággal.

Azt kívánom, hogy a madarak kint röpködjenek, a városok, hegyek, folyók, síkságok felett, kerüljék a nyitott ablakokat. A halál felett nem győzhetünk. Megszűnnénk embernek lenni. A félelemmel szemben örökké harcolni fogunk.

A legrosszabb egyedül maradni a félelemben. Ha beszélünk a félelemről, segít szembenézni vele.