Várakozás után megrettenés

Anyám, én nem ilyen lovat akartam – sóhajtozik a polgármesterek egy része, amikor 13 évnyi várakozás után végre elértünk a közigazgatás pénzügyi decentralizálásának küszöbére. Eddig az állami költségvetés elfogadása körüli szokásos rituálé volt az önkormányzatok lobbitevékenysége a személyi jövedelemadóból nekik jutó százalékok emelése érdekében. A jövő évtől mind az övék lesz, mégsem tűnnek elégedettnek. Nem lehetünk biztosak abban, hogy többet kapunk, mondják. A jövő évet illetően a pénzügyminisztérium sem ringatja őket illúzióban, de szerinte a gazdasági fellendülésnek köszönhetően a jövedelemadó is nő, és 2006-tól már változik a helyzet. A kutya azonban másutt van elásva. Nagyon sok önkormányzat még mindig nem jutott túl azon a ponton, hogy minden anyagi gondjáért a zsugori államot szidja. Közben pedig csak a töredékét használja ki saját anyagi lehetőségeinek. Ez ugyanis esetleg népszerűtlen intézkedésekkel jár, a hivatalban dühöngő polgárokkal nem kellemes dolog veszekedni, a polgármesterek esetében pedig egyenesen kockázatos. Idén a hatáskörök és a vagyon átadásával ez a probléma kiéleződött, jövőre pedig az új gazdálkodási rend bevezetésével szinte tarthatatlanná válhat. A polgármesterek pechje, hogy ebbe a választási időszak második felében futnak bele, de egy precíz kommunikációs tervvel ezt is túl lehet élni. Amikor a kilencvenes évek közepén az SZDSZ-es irányítású Határon Túli Magyarok Hivatala kiadta a jelszót, miszerint pénz helyett inkább tudást adnak, a legalább tucatnyi egészen jól megszervezett tanulmányúton a hazai érdeklődők jobbnál jobb magyarországi példákkal ismerkedhettek meg. A leginkább igyekvő önkormányzatok akkor ott álltak, ahol a mieink lesznek 2006-2007 táján. Túl voltak az első nagy racionalizálási hullámon, az ezt kísérő petíciókon, tüntetéseken és a városi politikusokat utcán érő atrocitásokon. Általános tapasztalatként azt mondhatjuk, mint a nagypolitikában: minél korábban jut valaki ezen túl, a választók annál hamarabb bocsátanak meg neki. A túlélés receptje tehát nem feltétlenül az volt, hogy jófiúk leszünk, senkit nem bántunk és majd csak lesz valahogy. A legérdekesebb modell az önkormányzati könyvvizsgálat volt, amikor az egész rendszer alapos átvilágítása után tettek átalakítási javaslatokat a szakértők. De volt olyan városi kincstár is, amely az összes intézmény pénzét a lehető legracionálisabban, egy számlán kezelte. Ilyen dolgok itthon még tíz év elteltével is csak nyomokban léteznek, de ez sem csak az önkormányzatok bűne, hiszen ugyanez a helyzet a legmagasabb állami szférában. A nagy reformkormányban egyedül Ivan Mikloš vállalkozott arra, hogy független könyvvizsgálókkal világítsa át a minisztériumát (el is bocsátotta az állomány egyharmadát), az államkincstár pedig rettenetesen hosszú vajúdás és sokmilliónyi uniós euró elköltése után ezekben a hónapokban kezd beindulni. Az állami szintű reformok időszaka után tehát 2005 az önkormányzati reform éve lesz. Egy ilyen időszakban nagyon fontos lenne a civil szektor szerepe, főként az ellenőrzés, a kezdeményezés, de a lakosság tájékoztatása is. Nagy kár, hogy az ilyen kommunális programokat támogató nagy külföldi alapítványok a hat évvel ezelőtti nagypolitikai rendszerváltás után kivonultak az országból. Megvárhatták volna a helyi váltást is, egészen apró helyi programok támogatásával sokat segíthettek volna.