USA: biztonság mindenek felett

Tény, hogy már Bush elnök hivatalba lépését követően módosult az amerikai biztonsági stratégia, amely ezt követően hat fő célra helyezte a hangsúlyt. Ezek az Egyesült Államok honi területének védelme, az amerikai fegyveres erők képessége távoli hadszínterekre való erőátcsoportosítása, az ellenség stratégiai céljainak hatékony megsemmisítése és annak kinyilvánítása, hogy gyakorlatilag nincs olyan hely a Földön, ahol el lehetne kerülni az esetleges megtorlást, továbbá az információs és kommunikációs rendszerek biztonsága, a legmodernebb technológiák kifejlesztése és alkalmazása, a világűr és az ott levő amerikai potenciál védelme. Ezek a prioritások szeptember 11-e után is megmaradtak, és megvalósításuk még fontosabbá vált. Bush elnök 2002. január 29-én, az Unió helyzetéről tartott értékelésében hangsúlyozta, hogy a terrorizmus elleni küzdelem nem ért véget, sőt még épphogy csak elkezdődött, és az USA célja, hogy ezt a háborút megnyerje és megvédje az Egyesült Államok területét.

Washington 2002-ben is folytatta fegyveres erőinek, stratégiájának és külpolitikájának átalakítását, mégpedig olyan irányban, hogy az USA képes legyen hatékonyan válaszolni az új kihívásokra és fenyegetésekre. A fegyveres erők szintjén rohamléptekkel zajlik a katonai-technikai forradalom, amelynek következtében az amerikai haderők minden fegyverneme és a világ többi fegyveres ereje közötti szakadék a katonai képességek terén gyors ütemben növekszik. Ezenkívül nagyon fontos megemlíteni az USA erőinek földrajzi átcsoportosítását is, amelynek célja, hogy közelebb legyenek a potenciális veszélyforrásokhoz. Washingtonnak ennek érdekében új támaszpontokat kell szereznie, elsősorban az Indiai-óceán térségében és Közép-Ázsiában, s így átalakítania támaszpontrendszerét, amely jelenleg túlságosan Európa- és Kelet-Ázsia-központú. Ezen a téren nagyon fontos, hogy az amerikai központi parancsnokság, amelynek hatáskörébe a Közel-Kelet is tartozik, és amelynek székhelye eddig Floridában volt, átköltözik a Perzsa-öbölben fekvő Katarba. Ennek következtében sokkal közelebb lesz a potenciális térségbeli hadszínterekhez, például Irakhoz is. Ezenkívül az USA csökkenteni akarja függőségét az eddigi fő közel-keleti szövetségestől, Szaúd-Arábiától is, hiszen az amerikai–szaúdi kapcsolatokban az utóbbi időben komoly gondokat okoz a terrorista szervezeteknek juttatott rijadi anyagi támogatás. Szaúd-Arábia egyelőre nem engedélyezte azt sem, hogy az amerikai fegyveres erők felhasználják az ottani támaszpontokat egy esetleges Irak-ellenes katonai akcióhoz. Ezért Washington megkezdte erői egy részének átcsoportosítását Szaúd-Arábiából Katarba. Fontos még az a tény is, hogy az USA támaszpontokat szerzett Közép-Ázsiában, tehát abban a régióban, amelyet az Indiai-óceánon állomásozó repülőgép-anyahajókról már problémás elérni, bár természetesen az interkontinentális bombázók távoli támaszpontokról is képesek bármely pontra eljutni a Földön (a Diego Garcián állomásozó B–52-esek elérik az Indiai-óceánnal határos összes régiót, beleértve a Közel-Keletet is, a B–2-eseket, amelyek az amerikai Missouri állambeli támaszpontjukról startolnak, pedig már bevetették Afganisztánban és a Balkánon is). Nagyon fontos a pilóta nélküli repülőgépek gyors fejlesztése és bevetése (lásd például a jemeni akciót), amelyek lehetővé teszik, hogy emberéletek kockáztatása nélkül hajtsanak végre nagyon veszélyes missziókat.

A katonai-technikai fejlesztéseken kívül nagyon fontosak a koncepciózus változások is. Az amerikai vezetők kijelentései egyértelműen arra utalnak, hogy az USA fenntartja magának a jogot a megelőző csapásmérésre, ha úgy ítéli meg, hogy biztonsága vagy alapvető érdekei veszélyben forognak. Ez azt jelenti, hogy ha Washington úgy ítéli meg, akkor csapást mérhet más országok területén is terrorista csoportokra vagy más veszélyforrásokra. Ezzel a koncepcióval szemben nagyon sokan az állam szuverenitását mindenek felé helyező vesztfáliai rendszerrel érvelnek. Ha azonban az amerikaiaknak esetleg választaniuk kell a nemzetközi jog és a biztonság között, minden bizonnyal saját biztonságukat fogják előtérbe helyezni. Tény, hogy ez a koncepció elméleti lehetőséget nyújt Washingtonnak akár a katonai beavatkozásra, például Irakban vagy máshol, ha úgy értékeli, hogy a jelenlegi állapot túl nagy kockázatot jelent. Ezzel szorosan összefügg a december 10-én nyilvánosságra hozott deklaráció, amely kinyilvánítja, hogy ha az Egyesült Államok fegyveres erőit vagy a szövetséges fegyveres erőket tömegpusztító fegyverekkel támadás éri, az USA fel van készülve a bármilyen eszközökkel végrehajtandó válaszra, beleértve az atomfegyvert is. Természetesen ez a jelenlegi helyzetben elsősorban Irak ellen irányul, és nem az első ilyen figyelmeztetés. Az 1991-es Öböl-háborúban az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker már figyelmeztette a bagdadi vezetést, hogy ne vessen be tömegpusztító fegyvereket a szövetségesekkel szemben, mert annak válaszcsapás lesz a következménye. A jelenlegi bejelentés valójában nem más, mint az elrettentés megerősítése. Változást jelent viszont az előző amerikai kormányokkal szemben, hogy Bushék már nem elégszenek meg azzal, hogy megakadályozzák a tömegpusztító fegyverek elterjedését (nonproliferation). Az USA már megpróbálja csökkenteni is azoknak az országoknak a számát, amelyek rendelkeznek ilyen fegyverekkel (counterproliferation), természetesen itt az úgynevezett latorállamokra kell gondolni. Míg a „továbbterjedést” megakadályozni akaró stratégia alapjait a szerződések képezik, az új koncepció csak akkor lehet sikeres, ha erős nyomásgyakorlással párosul, ennek sikertelensége esetén pedig hiteles katonai erő bevetésével számol.

Tény, hogy az Egyesült Államok jelenleg olyan egyedülálló helyzetben van, hogy katonai, politikai és bizonyos mértékig még gazdasági téren is domináns szereplője a nemzetközi kapcsolatoknak. A most formálódó katonai-technikai fejlesztések, stratégiák és koncepciók lényege az, hogy ezt az egyedülálló pozíciót Washington a lehető legnagyobb biztonság megteremtésére szeretné felhasználni. Szeptember 11-e egyik legnagyobb, máig (és még sokáig) tartó hatása pedig az, hogy a biztonság mindentől – beleértve a nemzetközi szerződéseket is – fontosabb Washington számára.