Újra életteli közelségben ’89 tele

Öt éve körülbelül, hogy egyetemi hallgatókkal foglalkozhatom, s különösen az utóbbi pár esztendőben vettem volna jó néven, ha valaki közülük halvány tanújelét adná érdeklődésének. Évente egy-egy újabb nemzedékkel bíbelődve nem nehéz az embernek szembesülnie az egykor volt önmagához képest megtett távolságokkal. Hogy hallgatóimmal egyáltalán szót értsünk, abba a reménybe kapaszkodom már egy ideje, hogy „egykor volt önmagam” gondosan ápolt emlékfoszlányokba burkolt és soha el nem mesélt történetek hősévé nemesült ifjonti alakja révén ismerhetem még nagyjából az ő érzéseiket, tudom, vagy legalábbis tudni vélem, miként láthatják az ő korukban az éppen elébük tárulkozó világot. Helyzetemből kifolyólag biztosan tudhatnám viszont azt, hogy ez egy nyilvánvaló csapda, hiszen semmi egyéb, mint csupán a világ azon szelete felől lehetek ilyes bizonysággal, amelyet éppen én igyekszem feltárni előttük. Ezt néha tudomásul veszem, máskor meg nem. De ha már erről szól a munkám, szívesen megkísérelném azért azt a valószínűleg eleve lehetetlen vállalkozást, hogy jól begyakorolt mondatokkal csaknem életteli közelségbe varázsoljam bennük azt, miként is élte meg azt a telet egy olyan mezei egyetemista, mint amilyenek ők most és amilyen én is voltam akkor. Az altruista indulatok különösen azóta buzognak bennem, amióta úgy érzem, esélyük sincs az utánunk következő évjáratoknak arra, hogy életük egy – a miénkkel hasonló – szakaszán ilyesféle eseményekbe bonyolódjanak. Mindannak ellenére, amit azóta megéltünk; minden várt és sejtett, minden váratlan és meghökkentő fordulat, különösen pedig az utólagos megvilágosodások egész kavalkádjának minden csodálatos tobzódása ellenére; az egyetlen gondolat, amibe mindezeken újra és újra eltűnődve és összezavarodva, mint igaznak megismertbe – személyesen –, a „végsőkig” kapaszkodom, az az, hogy JÓ volt, személyesen és mindannyiunk számára jó volt megélni és átélni mindazt, ami akkor történt. És végső soron mindannyiunk számára, akik akkor vagy azóta valaha, akár egy pillanatra is, de felfogni véltük az akkori események súlyát és jelentőségét, jót tett, és jót tenne talán még ma is egy ilyen történeti fordulat megtapasztalásának az esélye. Szeretném, ha a mai tizen-, huszonévesek is szembesülhetnének valamilyen módon egy ilyen lehetőséggel. Tudom, egyenként, személyesen, de legfőképpen közösségként, jót tenne az velük. S talán újra, még egyszer velünk is. De hát persze, ahogy megtanultam, a „forradalmak” épp azért vívatnak – hithű és igaz módon –, hogy soha többé ne legyenek forradalmak.

Azt hiszem, mindenki érzi, lassan a történetekké formálás ideje közelít, s akkor az események idején még annyira egységesnek hitt – ma már sokak által dühödten tagadott – élmények tovább bomlanak a mesélők saját értelmezései, értékítéletei szerint. Jöhet a küzdelem a jelzőkért; végül is talán ez a legfontosabb; milyen képbe sűrítjük – ki-ki a maga számára – 1989 novemberének lényegét. Valami fordulat volt az életünkben; ezt még bizonyára egységesen hisszük. Hogy aztán, „nagy”, „történelmi”, „bársonyos” vagy éppen „pitiáner”, „szemfényvesztő”, „döbbenetes”, azt meg talán az alatt a tizenöt év alatt eldönthettük, ha akartuk.

Azt hiszem egyébként, hogy a legtöbbünk számára a mai önmagunkra is igazán komoly és mély hatással bíró dolgok, nem 1989 novemberében gyökereznek, hanem mindabban, ami 1990 tavaszától körülbelül 1991 közepéig történt. A nagy, közös élmény – megkockáztatható: felszabadító élmény – nyomán, hogy a dolog egyáltalán megtörténhetett, előbb-utóbb mindenki számára földerengett, nagyon sok rossz és nem óhajtott következménnyel is elkerülhetetlenül szembesülni kell, és az volt a furcsa, visszaemlékezve arra az időszakra, hogy olyan sokáig kitartott 1989 novembere után még az az – akkor, számomra – borzongatóan jó kegyelmi állapot, amikor a pozitív és csakis helyeselhető változások és fejlemények tartósan felülmúlták az egyre állhatatosabban színre lépő negatívumokat, „nem várt mellékhatásokat”. Aztán később ez jó alaposan összekuszálódott, de az, hogy az „egészet” én még ma is egyértelműen és – számomra – vitathatatlanul pozitív változásnak tartom, ebben a különös, szerintem váratlanul hosszan elnyúlt átmeneti állapotnak a hatásaiban keresendő. És akkor azt sem tagadhatni, hogy idáig érve, a „mindennek dacára” pozitív változás üzenete fakulni látszik. Végképp kifulladt a lendület, egyébként már jó pár évvel ezelőtt, ami még talán a terekre özönlött tömegek eufórikus ünnepléséből fakadt. Ebből mi mást lehetne következtetni, minthogy tizenöt év után, most már „bármelyik percben” újra megszülethet egy ilyen fordulat igénye. De éppen túl közeli még ahhoz az az emlék; tizenöt év alatt nem állhatott össze az az ellenségkép, amely az egész akkori felbolydulás mögött kitapinthatóan ott volt. Mintha az azóta csúcsokra röpített új elit még nem lenne akkora távolságban, ami robbantásra késztetné a velük szemben épp csakhogy még formálódó, csendes elutasításba révedőket. Sőt, gőzerővel működik e távolság látszólagos áthidalásán, az a legnagyobb áldás és átok; amit az eltelt tizenöt év alatt levetkezhetetlenül „magunkra vettünk”; a média. Ez az említett két év „kegyelmi állapotának” mintegy az ellentettje; szerintem ennek a hossza szabja meg majd az egyébként elkerülhetetlen, következő „felfordulás” mértékét és jellegét.

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Tanszékének adjunktusa