Újabb szomorújáték

Ha tudatosítjuk, hogy valószínűleg másfél év múlva magyar–szlovák viszonylatban végképp el kell törölni a kedvezménytörvényt, vagy ismét lényegesen módosítani kell – hiszen reményeink szerint Szlovákia és Magyarország is európai uniós tag lesz –, akkor még inkább tragikomikusnak tűnnek azok az indulatok, amelyek a magyar jogszabály körül csaptak fel. Mégsem lehet legyinteni vagy akár cinikusan mosolyogni. Főleg azért, mert ebben az ügyben újra felütötték a fejüket mindazok a káros jelenségek, amelyek legalább másfél évszázada mérgezik a légkört térségünkben, többek között a két nemzet között. Az első súlyos hibát kétségtelenül még az Orbán-kabinet követte el, amely a státustörvény elfogadása előtt nem konzultált érdemben az illetékes európai szervekkel, de még az érintett szomszédos országok kormányaival sem. Ma már nem érdemes firtatni, hogy a magyarországi parlamenti választások előtt, belpolitikai megfontolásból igyekeztek-e olykor még Csurkáékat is túlharsogva bizonygatni nép-nemzeti küldetéstudatukat, vagy éppenséggel dölyfösen lesajnálták a szomszédokat, még talán az ügyben fontos szerepet betöltő európai politikusokat és szaktekintélyeket is. Az előző feltételezést az a tény is alátámasztja, hogy még az előző magyar kormány készítette elő az elkerülhetetlen módosításokat. Nyilván azért is, mert már ismert volt a Velencei Bizottság álláspontja. Az elhibázott budapesti taktika felháborodást, sértődöttséget váltott ki főleg Bukarestben és Pozsonyban, s legalábbis rosszallást Strasbourgban, Brüsszelben. És a keserű poharat most a Medgyessy-kormánynak kell kiinnia. Leginkább a pozsonyi okvetetlenkedések miatt, hiszen – bár a legújabb román álláspont csak holnap lesz ismert – Bukarest eddig sokkal nagyvonalúbban kezelte és oldotta fel a nézetkülönbségeket. Ezt már az Orbán–Nastase paktum is igazolta. Izgalmas és fölöttébb tanulságos politológiai feladat lenne kideríteni, hogy ebben a folyamatban mekkora szerepe volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek és személy szerint Markó Bélának. Beavatatlanul is megkockáztatható, hogy jelentős. Dzurinda tegnap – nyilván a nyugati diplomaták támogatását is maga mögött érezve – ismét határozottan elutasította a módosításra váró kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazásának lehetőségét. Tizenöt olyan kifogást ismertetett magyar tárgyalópartnerével, amelyek közül néhány indokoltnak, több mint a fele rosszindulatú gáncsoskodásnak, sőt: kisszerű gyanakvásnak tűnik. Ez ugyancsak ismerős térségünkben. Kormányfőnk okkal-joggal hangsúlyozta, hogy a szlovák–magyar jószomszédi kapcsolatok híve és szívén viseli a szlovákiai magyarság boldogulását, azonosságtudatának erősítését. Csak azt nem tette hozzá, hogy ugyanígy gondolkodik-e a kormány valamennyi tagja, például Eduard Kukan külügyminiszter és szakértői gárdája vagy a KDH vezérkara, amely a jelek szerint már alig várja, hogy ismét előhúzhassa a szlovákiai magyarokat valóban megkülönböztető és megalázó ellentörvény-tervezetét. S ezek a tények mennyiben befolyásolják az ő mozgásterét, véleményét. Ma még bízhatunk abban, hogy a szlovák, miként a hazai magyar és a magyarországi radikálisok indokolatlanul dörzsölik tenyerüket. Mert a két kormányfőnek – a patthelyzet ellenére – talán mégis sikerül ésszerű kompromisszumra jutnia vasárnap Budapesten, vagy legkésőbb decemberben. Ellenkező esetben nem kizárt, hogy nacionalista hecckampánnyal kísért újabb közép-európai szomorújáték szenvedő alanyai leszünk. Mi, magyarok és nem magyarok. S leginkább mi, szlovákiai magyarok.