Trencsén után, Esztergom előtt

Ez roppant fontos. De azért ez a találkozó is látványosan bizonyította, hogy valami nincs rendben ezzel az együttműködéssel, holott tíz év alatt talán jobban egymáshoz szokhatott volna a Cseh, a Szlovák, a Lengyel és a Magyar Köztársaság. Feltűnő az is, hogy két olyan miniszterelnök is hivatalos volt Trencsénbe, aki a közelmúltban saját országában a választásokon vereséget szenvedett, különböző okokból. A holland szociáldemokrata Wim Kok nyolcévi hatalomgyakorlás és a magyar jobboldali Orbán Viktor négy esztendő után távozott. Feltételezhető, hogy Wim Kok – aki ráadásul már azt is bejelentette, hogy a közéletből is távozik –, illetve Hollandia kevésbé van rászorulva a visegrádiakkal való együttműködésre, mint – mondjuk – Magyarország, amelynek történelmi és jelenlegi érdekei követelik a szoros kapcsolatokat közvetlen és közvetett szomszédaival. Wim Kok azonban jelen volt a tanácskozáson. Orbán Viktor, aki távolról sem mondott le ambícióiról, kancelláriaminiszterét küldte el, amivel csak megerősítette azt a többször elhangzott véleményt, hogy sem őt, sem pártját nem igazán érdekli a visegrádi együttműködés, habár állandóan hangsúlyozták: ők galvanizálták életre a visegrádiakat 1999-ben. Igaz, ebben a csoportban nem nagyon lehet eljátszani egy oly annyira kívánt középhatalmi szerepet, mert ezt a szlovákok gyámkodásnak fogják fel, a csehek nem értik, hiszen ők is tízmilliós államban élnek, a lengyelek pedig nevetségesnek tartják, mert ha létezik Európának ezen a keletibb felén középhatalom, akkor ez Lengyelország. A visegrádiak tizenegy esztendős történetében állandóan kísértenek a konfliktusok. A születés pillanatától kezdve az újszülöttet máris a vég fenyegette. Rudolf Chmel, az akkori budapesti csehszlovák nagykövet naplójában feljegyezte: „A visegrádi hármas születésének előestéjén a három ország legmagasabb képviselői egy fedél alatt voltak, mégsem találkoztak.” A magyar kormány vendégházában Václav Havel inkább Göncz Árpáddal kávézott, Antall József pedig Lech Walesával teázott. Walesa nem szerette Havelt és fordítva. Kormányzati funkciót viselő szlovák politikus pedig sehol sem volt, mert Marián Čalfa igazán csak „díszszlovákként!” szerepelhetett az akkori prágai kormányban. Nem csupán arról volt szó, hogy Göncz és Antall között elmérgesedett a viszony, noha ez sem elhanyagolható, inkább az volt rossz előjel, hogy az országcsoport céljait értelmezték különbözőképpen. Mind a magyar, mind a cseh, mind a lengyel politikus azt képzelte: ő adja meg az alaphangot, a többiek pedig engedelmesen követik őt. Legyünk belátóak: 1993-ban még egyiküknek sem volt megfelelő nemzetközi tapasztalata arról, hogy egy ilyen országcsoportban mit szabad és mit nem szabad megtenni. 1993-ban a fő gond a szovjet örökség felszámolása volt. Ez azonban megtörtént, s az együttműködés is jó tapasztalatokat hozhatott volna, az utódok mégsem tartották fontosnak, hogy Visegrádból akár egy Benelux szövetséget fejlesszenek ki. Ne hivatkozzunk a történelmi viharokra, nemcsak szlovák–magyar vagy cseh–lengyel viszályok voltak, hanem belga és holland szembenállások is! A belgák és a hollandok közötti ellentét ma már a labdarúgómeccsekre maradt, Közép-Európában viszont a helyzet bonyolultabb: egyikünk sem volt még képes arra, hogy el- és leszámoljon múltjának rossz emlékeivel. Holott erre is akadt példa a közép-európai történelemben, s nem is elhanyagolható események kapcsán. Kossuth Lajos dunai konföderácós terve, Milan Hodža második világháború alatt született közép-európai szövetségi elgondolása korszerűsíthető is lehetne akár... Ám Kossuth is, Hodža is csak politikai veresége keserű tanulságaként kezdett foglalkozni az összefogás gondolatával. Amikor már késő volt.

1996-ban, amikor a visegrádi gondolat szunnyadozott – hogy finoman fejezzem ki magamat –, Petr Pithart keserűen szólt arról egy prágai előadásában, hogy „a számos javasolt föderációból és konföderációból, de még az olyan sokkal lazább csoportosulásokból is, amilyen Visegrád lett volna, kő kövön nem maradt. Mi ennek az oka? Ha a dolgok rosszul állnak, vagy még élénken emlékszünk a rosszra, még a jó szomszédságnál is többre vágyunk. Majd utána, amikor felcsillan a remény, hogy helyzetünk az anyagi javak világában javulhat, még az átlagos jó szomszédságra sem tartunk igényt...” Érthető, hogy ennek az előadásnak az időpontjában a cseh, valamint a szlovák hatalmasságokat, sem Václav Klaust, sem hozzá méltó szlovák partnerét, Vladimír Mečiart nem érdekelte sem Visegrád, sem jó szomszédság. Pedig hát visegrádi magyar partnerük, Horn Gyula nem csinált kedvezménytörvényt, és nyíltan megmondta, hogy ő tízmillió magyar miniszterelnöke, tehát még a legrosszabb indulatú szlovák vagy cseh hatalmi tényező sem állíthatta volna róla, hogy nacionalista lenne, netán a magyar korona múltja vagy jövője foglalkoztatná. Ám még a szlovák–magyar alapszerződés megkötéséhez is a Nyugatnak kellett hatalmas nyomást gyakorolnia Mečiarra és nem csak rá. Tulajdonképpen az alapszerződések szerves alkalmazása is várat magára, ezek a fontos dokumentumok sokszor csupán hivatkozási alapok, s nem a cselekvési akarat iránytűi. A cseh és a szlovák nemzeti kivagyiskodás kormányzati szinten azt jelentette, hogy nem hitték el a szomszédság mint geopolitikai tényező elsőrendű fontosságát. Persze, nem hittek Pithart kritikájának sem: „Az európai és az atlanti integrációs szervezetek kapujában majd rákérdeznek bizonyítványunkra, másolatot kérnek bankszámlánkról és igazolást büntetlen előéletünkről. Nem kétséges, a legnagyobb súllyal azok a bizonyítékok esnek majd latba, melyek igazolják, hogy már a belépés előtt is képesek vagyunk az integrációra a szomszédainkkal közös közép-európai térségben, hogy tudunk és akarunk együttműködni velük, képesek vagyunk kiküszöbölni a súrlódási felületeket, begyógyítani a múlt által okozott sebeket, jóvátenni az igazságtalanságokat, melyek orvosolhatók (nincs olyan sok belőlük)...”

Az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások döntő szakaszba érkeztek. Ez még inkább bizonyítja Pithart igényének jogosságát. És az sem mellékes, hogy a magyar nemzetiségeknek alapvető érdeke a visegrádi együttműködés hatékonysága, a visegrádi együttműködés kiszélesítése. Jogos sérelmeit így könnyebb orvosolni és geopolitikai, történelmi helyzetéből következően fejlődését, kulturális, gazdasági értelemben egyaránt átláthatóbbá teheti. Ez nem lelki dolog, hanem nagyon konkrét nemzeti-nemzetiségi program.

Medgyessy Péter Esztergomba invitálta a visegrádi négyeket. Egy hónap múlva sem lesz könnyű találkozás. Részint azért, mert ki tudja, ki lesz az új cseh miniszterelnök (ha Klaus visszatér, az semmi jóval nem kecsegtet), részint azért, mert a szlovákokat is a választás közelsége tarthatja sakkban. És ezek csupán a külsődleges hatások. A lényegi kérdésekben, az uniós csatlakozás feltételeinek közös meghatározása sem lesz egyszerű. Persze, ha egyszerű lenne, szükség lenne egyáltalán ilyen államcsoportokra?