Törpéink a Himaláján

A francia-német kibékülést visszafordíthatatlanná nyilvánító Élysée-szerződés aláírásának 40. évfordulóján se lehet felhőtlen a boldogságom. Szívem szerint és ízlésemhez igazodva azt ecsetelném, hogy Adenauer német kancellár és de Gaulle francia köztársasági elnök milyen történelmi előzmények után és milyen, már-már génekbe fészkelődött előítéleteket legyőzve jutott el oda, hogy 1963. január 22-én lerakhatta kontinensünk politikai jövőjének alapjait. Ehelyett egyfolytában arra a magatartásbeli deficitre kell gondolnom, amely miatt oly botladozva tudunk rálépni arra az útra, amelynek nyomvonalát ők ketten kijelölték. Ha alaposan végiggondoljuk a II. világháború utáni másfél évtized politikatörténetét és feltesszük a kérdést, hogy térségünkben, elsősorban pedig Szlovákiában a kommunizmus utáni fejlődés határozottsága és iránya miért nem hasonlítható össze az 1945 és 1960 közötti tizenöt esztendővel, a viszonyok különbözősége ellenére is valószínűsíthető, hogy kudarcunk egyik fő oka: az olyan személyiségek teljes hiánya, amilyenek a legfontosabb nyugat-európai országok fejlődésének irányát meghatározták. Egy de Gaullenak, egy Schumannak, egy Erhardnak vagy egy Brandtnak 1945 májusa után nem arra kellett pazarolnia energiájának nagy részét, hogy bebizonyítsa: politikai jelenléte önmagában való érték. Akik a háború után Európa szerencsésebb felének gazdasági és politikai arculatát alakították, erkölcsi normáit a nagy világégés után formálták, azok akkor is óriások voltak, ha „síkságon” álltak. Elképzelhető, hogy mondjuk Adenauer öt év alatt hat politikai pártban próbált volna szerencsét? Demokráciánk különös szépséghibája, hogy a demokráciával köszönő viszonyban se levő politikusok demokratikus eszközökkel tudják magukat az országra tukmálni. Ennek már közvetlen következménye, hogy (természetesen átvitt értelemben) felmásznak a Himalája egyik ormára, és ott megfelelő „kameraállásból” fotóztatják magukat. Hogy óriásnak véljék őket. A törpék vetélkedése, hogy közülük melyik a legnagyobb. Csehország példája jól mutatja, hogy egyetlen jelentős személyiség is mennyire jótékonyan képes hatni egy kataklizma után. Talán még a leggátlástalanabb karrieristát is arra késztette ennek a tiszta múltú személyiségnek a jelenléte, hogy időnként, titokban feltette a kérdést: vajon mit szól ehhez Václav Havel? Szlovákiában nincs ilyen személyiség. Ennek a következménye, hogy önmagunkkal se tudunk kibékülni, szomszédainkkal pedig kétszeresen nem. Az Élysée-szerződés megkötése nem volt előzmény nélküli. A megbékélés de Gaulle és Adenauer általi elhatározása közvetlenül a háború utáni évekre nyúlik vissza. Ennek volt a gyümölcse, hogy amíg a negyvenes évek legvégén a háború után meggyötört két nagy ország (különösen Németország) még szükséget szenvedett, az ötvenes évek első felében már a német gazdasági csodáról lehetett beszélni. A nagy emberek irányította megbékélés a gazdaság, a kultúra, az erkölcs számára is termékeny talaj.