Tisztelt Unió Bácsi!

Én írok Önnek, Matyi. Malac vagyok, egy kis kelet-szlovákiai faluban élek. Általában nem szoktam írogatni, de most, a történelmi pillanat előtt úgy érzem, hogy kivételt kell tennem. Arról van szó, hogy nem értem az itteni embereket. Már csak két hét van hátra az uniós csatlakozásig. Mi, malacok már alig férünk a bőrünkbe, annyira várjuk. Úgy hallottuk, hogy májustól már nem fogunk az ólban unatkozni. Állítólag törvény van arra, hogy a gazdánknak kötelessége lesz a szórakoztatásunkról gondoskodni, nehogy ebben az ingerszegény környezetben sivár legyen a lelkünk. Annak is örülünk, hogy május elseje után, ha véletlenül a lakótársammal, a Józsi malaccal összeverekedünk, már nem üthetik ki lapáttal a fogunkat, mint eddig, hanem kötelesek lesznek a nézeteltérésünkről jegyzőkönyvet felvenni, tanúkat felvonultatni... Ha pedig a vizsgálóbizottság megállapítja, hogy az ólban valóban bűncselekmény történt, akkor és csak akkor az állatorvos – természetesen fájdalommentesen – kihúzhatja a fogunkat. Annak, hogy nem ehetünk majd moslékot, be kell hogy valljam, nem mindenki örül. A lakótársam, a Józsi, aki maradi gondolkodású, azt mondja, hogy nem érti, miért nem jó a moslék az unióban, ha évezredekig jó volt. Én, aki sokkal fölvilágosultabb vagyok, már vagy ezerszer elmagyaráztam neki, hogy azért, mert ez az Előírás. Unió Bácsi ezt mondta, és ő biztos sokkal jobban tudja, hogy mi jó és mi nem nekünk, egyszerű disznóknak. De hát nem is velünk van a baj. Az itteni emberek viselkednek furcsán. Itt van mindjárt a gazdánk, Jani bá’. Ő is csak morog meg káromkodik. Gépészmérnök és mégse tud örülni a mostani történelmi pillanatnak. Igaz, hogy nyolc éve munkanélküli, mert a falusi szövetkezetet, ahol dolgozott, még az én világra jöttöm előtt csődbe vitték, és ő azóta sem talált magának munkát. A felesége, Rozi is csak sopánkodik. Az se dolgozik már, mert ugye a bútorgyár is bezárt... És hát hiába van négy gyerekük, mégse ugrándoznak örömükben. Pedig ha Unió Bácsi rólunk, malacokról ilyen példásan gondoskodott, biztos ezekre is tetszett valamilyen törvényt hozni. (Ugye van olyan előírás, amely a gyerekek és a munkanélküliek számára is kötelező érvénnyel kimondja, hogy nem lehet őket ingerszegény környezetben tartani, s az ő táplálkozásukról sem tetszett megfeledkezni?) Először azt hittem, hogy csak nekem vannak ilyen furcsa gazdáim. Ám amikor a múltkor kiszöktem az ólból, hogy a szomszéd disznóval, a Pityuval beszélgessek, és a falu többi malacától is csak ilyesmiket hallok. Etetés közben a gazdák morognak, hogy nincs munka, az állam elfeledkezett róluk, rosszak az utak, alacsonyak a segélyek, ilyesmi. Mi malacok ezt persze nem értjük, de megértjük. Abban reménykedünk, hogy Unió Bácsi válaszol a levelünkre, és majd megírja, hogy mivel bíztassuk ezeket a savanyú, kelet-szlovákiai népeket.

Ui. A Józsi bökdös az orrával, hogy írjam oda a levelem végére, hogy azt a dolgot a moslékkal tessék szíves még egyszer átgondolni! Úgy hallotta, hogy „nem volt még olyan disznó, aki elájult, mikor meglátta a moslékos vályút”.