Testvérek és idegenek

A szerkesztőségeket elárasztották az olvasói levelek, s még a költők is megszólaltak. Toll után nyúlt például az évekkel ezelőtt felvidéki előadói körutat is megjárt bánáti pap-költő, Bogdán József; íme, két sor a most megjelent verséből: „Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád, / Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.” És felsorakoztak a cikkírók is. Habram Károly a Családi Kör című hetilap hasábjain így fogalmaz: „Amit az első világháború győztes hatalmai 1920-ban Trianonban megkezdtek, azt 84 évvel később az európai uniós Magyarország választópolgárai befejezték.” Majd köszönetet mond azoknak is, akik nemmel szavaztak, vagy nem tartották fontosnak az urnák elé járulni, mondván: „Legalább világosan értésünkre adták, mit jelentünk nekik, hol a helyünk, és végre hányadán állunk.” Dudás Károly, a Hét Nap című hetilap főszerkesztője úgy véli, most jutottunk csak igazán árvaságra, váltunk hontalanná, „saját testvéreink közönye, önzése, gerinctelensége folytán”, ám igazából most kell valóban összefogniuk az igazaknak, önsajnálás és letargia nélkül, mert „nekünk már nincs időnk a várakozásra”, ugyanakkor most legalább tudjuk, „kit tekinthetünk testvérnek, s kit idegennek”. Van, aki szóvá teszi: igen bosszantó az egészben, hogy még a velünk itt élő szerbek is elfelejtettek mulatni rajtunk, annyira érthetetlen a számukra a magyarországi szavazópolgárok viselkedése – mindez teljesen távol áll a szlávok mentalitásától.

Mérsékeltebb, óvatosabb hangnemet ütöttek meg politikusaink, s ennek okai érthetőek, hiszen az Európai Uniótól még igencsak távol álló Szerbia és Montenegró polgáraiként a délvidéki magyarok egyszerűen nem nélkülözhetik Magyarország erkölcsi és anyagi támogatását. A Vajdasági Magyar Szövetség szinte azonnal felszólította a délvidéki magyar közösség minden tagját, hogy tartózkodjon a radikális és szélsőséges érzelmi megnyilvánulásoktól, s „viseljük el emelt fővel” a történteket. „Hisszük és tudjuk – áll a VMSZ közleményében –, hogy megtévesztett nemzettestvéreink többségének cselekedetét nem az irányunkba érzett elutasítás, hanem a riogatás és az információhiány vezette.” A VMSZ ugyanakkor nem mondott le a kettős állampolgárság követeléséről, amely az autonómiakoncepciókkal és a magyarországi segítő szándékú programokkal egyetemben képezheti alapját az otthonmaradásnak.

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt szintén úgy véli, hogy a politikai küzdelmet tovább kell folytatni, s most a magyarországi politikai elitnek kell eldöntenie, mit szándékozik tenni a határon túli magyarok közösségeivel. Mindezek nyomán a VMSZ szervezésében 2005. január 6–7-én Szabadkán találkoznak a Magyar Köztársaság határain kívül élő magyarság legitim képviselői (a Kárpát-medenceiek mellett jelen lesznek a nyugati régió és az amerikai magyarság küldöttei is); a mini-Máért célja egységes álláspont kialakítása és véglegesítése a kettős állampolgárság kérdéskörében.

Az érzelmi hullámverés tehát lassan-lassan levonulóban, de ami történt, az nyilván még hosszú évekig nem felejtődik. Egy illúzióval kevesebb lett, de ugyanakkor kitapintható a kezdeti napok fájó megdöbbenését felváltó kijózanodás, egyfajta elszánt dacosság; annak felismerése, hogy a vajdasági magyarságnak másként, más eszközökkel kell rendeznie saját dolgait. Ezzel kapcsolatban idézzünk végül egy szabadkai olvasó leveléből: „Eddig valahogy kisbetűs magyarnak éreztem magam a magyarországi magyarok mellett, kimondatlanul is. December 5-e után ez megváltozott. Azt hittem, letört, agyonsújtott leszek, ha elutasítanak bennünket. Az ellenkező hatást váltotta ki bennem. Éppen ez az elutasítás az, ami megerősített öntudatomban, magyarságomban. Mostantól nem érzem, hogy kisbetűs lennék...”

A szerző újvidéki munkatársunk