Temetés elhalasztva

Hezitálné szorult helyzetbe került, mert hirtelen megboldogult drága jó urát, akivel már a gyémántlakodalmukat is megülték örömteli egyetértésben, temetni kényszerül. A sírkövet már korábban felállították, virágokat is ültettek az üres sírhelyre, ám szánja-bánja, hogy a koporsókat nem szerezte be előre, de hát nem gondolt arra, hogy beüthet a mennykő, s az utolsó kenet feladásáig hozzá hű élettársát szégyenszemre nem tudja elhantolni. Nem anyagi okok miatt, mert régóta csak azért spórolgattak és gyarapítgatták a családi kincstárat, hogy ne szociális segélyen, hanem saját pénzükön tudják megoldani az eltakarításukat. Most utólag sajnálja, hogy a bankókat nem az ágyperselyben, vagyis a matrackócban rejtegette, hanem egy kis kamatocskára számítva bankkönyvre tette. Ballagott a pénzhivatalba azon nyomban, ahogy kérges ujjbegyével simítva lezárta drága ura szemhéját, de mintha a sóhivatalba ment volna, nem járt eredménnyel. Az adminisztrátor hölgy bűvölte az egeret, igézte a billentyűket, aztán kicsúsztatott a nyíláson egy kinyomtatott papírívet, utasítást adva, hogy lássa el kézjegyével. Hezitálné okulárét cserélt, a távollátót olvasóra, s formálta a betűket a vonalon, amelyre a bankhivatalnok hölgy odabökött aranypöttyösre lakkozott körmével. Hezitálné húzta, karikázta, hurkolta a vonalat vagy három percig, amíg uráról felvett aszszonynevének utolsó betűjét is papírra vetette, ám az üveg mögött ülő banktisztviselő kisaszszony nemlegesen bólogatott, s visszalibbentette a lapot, hogy írja alá még egyszer. Újabb háromperces töltőtollhersegés következett a papíron, de ez se talált. Az aláírásminta szerint írja a nevét! – utasított a hivatalnoknő. Hezitálné aláírt még vagy tizenötször, már reszketett a keze, egész testében remegett, izzadt, törölgette a homlokát, kínlódott, és szégyellni kezdte magát, hogy őt tolvajnak nézik, mert a kisaszszony azt mondta neki, lehet akárhány igazolványa, azokat találhatta, lophatta is, ezért az aláírásminta a mérvadó, az az utolsó bástya, az védi őt, hogy senki más hozzá ne férhessen a pénzéhez. Hezitálné hiába próbálkozott, nem tudta leírni a nevét a minta szerint. A pénzét ugyan nem sikerült kivennie, de azért nem kellett azt mondania, hogy az ördögnek tartozott ezzel az úttal. Ugyanis végső megoldásként új aláírásmintát kértek tőle, amely alapján másnap már kivehette a koporsóvételhez szükséges összeget. Hezitálné, az ő hosszú élete alatt kicsiszolódott paraszti eszével azzal nyugtázta ezt a megoldást, hogy jó, jó, de mi van akkor, ha mégis lopta a bankkönyvet és a személyi igazolványt? Akkor másnap az új aláírásminta szerint egy tollvonással hozzájuthat más megtakarított pénzéhez! Ám mivel a sajátjához nem jutott hozzá, Hezitálné elhalasztotta az ura eltemetését, mert abból a kevéske pénzből, ami otthon volt kopott bukszájában, nem tudott koporsót venni. Még használtra se futotta volna.