Telkemen a bősi erőmű

Több mint százötven kilométer hosszúságban a Duna bal partján mintegy ötezer hektáros területről van szó. Az érintett területek felvásárlásakor Csehszlovákia a vízügyi beruházó vállalaton keresztül a 129/1984. számú rendelet 14. paragrafusának 3. bekezdése értelmében 40 fillért fizetett négyzetméterenként, azaz négyezer koronát egy hektárért, ami még a kommunista diktatúra körülményei között is méltánytalan volt. A kisajátítás, illetve a „felvásárlás” kényszer hatása alatt történt, amit bizonyít a szerződés egy bekezdése is, mely szerint „az ingatlan ára kisajátítás esetén is kifizetésre került volna”. Magyarul: ha valaki megtagadta volna az adásvételi szerződés aláírását – amire egyébként számos példát találhatunk –, az állam az ingatlant saját érdekei szerint kisajátította volna. Ám, hogy legalizálja a törvénytelen jogi lépést, pénzt helyezett volna el egy névre szóló betétkönyvön. A földingatlant a parcellák valódi – tehát nem piaci – értékének mintegy öt százalékáért kaparintotta meg az állam. Mivel a kisajátításnak két módozatát határozták meg, a parcellák eltulajdonlása és a szerzett vagyon kataszteri bejegyzése a mai napig is folyamatosan történik. Az ártérben található parcellák végleges kisajátításra kerültek, míg a mentett területek parcelláit a dokumentumok szerint csak az építkezés szükséges időtartamára vették el, ugyanakkor számos olyan kataszteri bejegyzést találhatunk, amely ezeken a parcellákon is a beruházó tulajdonosi mivoltát rögzíti. Látszólag tehát nem történt semmi rendkívüli, hiszen a felvidéki magyarságnak a földvagyonától való megfosztása, sajnos, ma sem tekinthető rendkívülinek. Az viszont felkelthetné az ügyeletes földügyi szakértő figyelmét, hogy ugyanezeket a területeket – ha az ország területén hatályba lépett a csorbatói jegyzőkönyv – már 1949–50-ben egyszer államosították, a nyolcvanas években kiállított hagyatéki végzések viszont még mindig az eredeti tulajdonosokat jelölik meg jogosultként. Szlovákia hatályos alkotmánya 20. cikkelyének 4. bekezdése kimondja: „Kisajátításra vagy a tulajdoni jog kényszerű korlátozására csak a köz érdekében és elkerülhetetlen mértékben kerülhet sor, mégpedig a törvény értelmében és méltányos ellenérték alapján.” A fentiek figyelembe vételével megkérdezhetjük, hogy minden szlovákiai polgárra egyaránt vonatkozik-e az alkotmány? Ha igen, akkor megállapíthatjuk, hogy a vízlépcső kapcsán megtörtént kisajátítások – a méltányosság elvének figyelembe vételével – alkotmányellenesek, ezért jogorvoslásra várnak. Mi viszont, akik érintettek vagyunk az ügyben, joggal várhatnánk el, hogy a szükséges lépéseket azok tegyék meg, akik a törvényhozásban bennünket képviselnek. A jogorvoslat és az anyagi kártérítés kezdeményezése független attól, hogy Magyarország épít-e vízlépcsőt vagy nem, s attól is, hogy Szlovákia milyen értékrendet képvisel a nemzetközi bíróságon. Az MKP politikai akaratán és bátorságán múlik csupán, hogy egy nyilvánvaló helyzetben milyen álláspontra helyezkedik választói egy jelentős csoportjának érdekeivel kapcsolatban. A jegyzet címével ellentétben nem az én telkemen található a bősi erőmű, csupán egy, a vízlépcsőrendszer miatt megépített út 15 méteres szakasza miatt sajátították ki családom földvagyonának parányi részét. Az sem korbácsolja fel különösképpen az indulataimat, hogy a szüleim az említett parcelláért a méltányos 700 korona helyett mindössze negyvenet kaptak. Számomra ez a kisajátítási ügylet – más egyebekkel együtt – elvi kérdést jelent, mégpedig az önbecsülés vagy az önfeladás megalkuvás nélküli összeférhetetlenségét.