Tanulni és tanítani

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

„Három héttel a szakvizsga előtt hagytam ott az iskolát, pedig amikor az asztalos szakma mellett döntöttem, alig vártam, hogy beüljek az iskolapadba. De higgye el, nem bántam meg. Épületek tatarozásán dolgozom, kemény meló, de egy hétvégén összejön annyi, amennyi magának ott a hivatalban egy hónap alatt se – mondja egy útitársam. – S akkor mi a fenének tanult annyi évig” – röhög a szemembe, én gyorsan lesütöm, mert mégse szeretnék neki nyíltan igazat adni. Eszembe jut az aznapi polgármesteri fogadás, az év legjobb diákjait fogadták, és szinte visszaköszönt az állítólagos lenini mondat, a tanulni, tanulni, tanulni.

Mégis érdemes tanulni? Az iskolák felkészültek a változásokra, az elméleti tudás helyett áttértek-e már a használható tudás átadására? Másnap egy tanárnővel utazom, aki meg sem várva esetleges kérdéseimet, hosszú monológban mondja tapasztalatait. „Tudja, a szüleim hülyének néztek, amikor ezt a pályát választottam, de mivel nő vagyok, elnézték. Egy olyan iskolában kaptam állást, ahol a tanulók többsége roma. Sokan előre mondták, hogy nem lehet mit kezdeni velük. Lassan húsz éve vagyok a pályán, és büszkén mondom, igenis lehet. Igaz, a legtöbbje nem lett mérnök vagy tanár, de jó kőművesekre és ácsokra is szükség van. Ám nem is ez a lényeg, hanem hogy a többnyire hátrányos helyzetű gyerekek emberséget tanuljanak. Néha nem könnyű megtalálni a közös hangot, de nem leereszkedni, hanem felemelkedni kell hozzájuk. S ha nem ment mindig szép szóval, néha egy-egy pofon is elcsattant. Persze volt szülő, aki zokon vette, de a többség, hiszen már őket is tanítottam, egyetértett velem, sőt volt, aki biztatott, ne féljek megregulázni a rakoncátlan gyerekét. De erre ritkán került sor. A napokban Ki mit tud?-ot rendeztünk az osztályban, rengeteg köztük a tehetséges gyerek. Énekeltek, táncoltak, zenéltek. Egyikük nemrég a Snétberger Táborba is eljutott. Aztán vannak órák, ahol az életre készítjuk fel őket, gyereknevelés, főzés, a háztartás alapjai, mert többségük ezzel sincs tisztában, s otthon nincs lehetőségük ezeket elsajátítani. Persze vannak egykori tanítványaim, akikre nem lehetek büszke, de nagyon sokukról pozitív visszajelzést kapok. A minap egy kétgyerekes fiatalember köszönt rám ezekkel a szavakkal: Tanító néni, ha meglátom, mindig eszembe jut, milyen jó volt iskolába járni.”

Látom a tanító néni arcán a rajongó mosolyt, s elhiszem neki, hogy érdemes ezt a pályát választani. Szeretem őket – mondja búcsúzóul, s én irigylem a tanítványait. De elsősorban őt magát.