Tanuljunk maszájul!

Sokatmondó, hogy azt a hírt, amely szerint a pozsonyi hajléktalanok az általuk kiadott újság eladásából származó összegből 2000 koronát utaltak át emberbaráti célra, a legtöbb újság „nem ugratta ki”. A hazafias újságszerkesztők talán rühellték kirakatba tenni, hogy az ország szuverenitásának 12. esztendejében vannak itt hajléktalanok. Aztán vannak újgazdagok, akik a szegénységet ha nem is jellembeli hibának, de mégis csak a bűnbeesés egyik fajtájának tekintik. A baloldaliak úgy vélik, jótékonykodással súlyos társadalmi kérdések nem oldhatók meg; intézményes megoldások kellenének. A hajléktalanok cselekedetét jelentős lokális eseménnyé tehette volna, ha a közvélemény-formálók hangsúlyozzák, a legelesettebbek megpróbáltak rápirítani a társadalom krémjére. Az is sokatmondó, ahogy egy másik hírt az újságok kisszínesként „zenésítettek meg”. Ez a történet arról szól, hogy egy afrikai törzs, amely a földkerekség legszegényebb közösségei közé tartozik, miután civilizációs okokból félévnyi késéssel értesült a New York-i felhőkarcolók elleni merényletről, „szótöbbséggel” úgy döntött, hogy a bajba jutott amerikaiak megsegítésére a törzs létalapot jelentő állatállományának 14 legszebb példányát a távoli országnak adományozzak. A szent együgyűség (igaz, pozitív) megnyilvánulásaként is felfogható a két eset. De úgy is értelmezhető mindkettő, hogy Európa közepén és a fekete földrész éhségzónájában egyaránt vannak emberek, akik számára a 21. században sem ismeretlen fogalom az emberi együttérzés, divatjamúlt kifejezéssel: a szolidaritás. Ha azt a 2000 koronát összevetjük azokkal az értékekkel, amelyeknek a rendszerváltás utáni társadalom ma bottal ütheti a nyomát, csak naiv tettnek minősíthető hajléktalanaink gesztusa. A maszájok New Yorkba szánt adománya is csak így értékelhető, ha a 14 szarvasmarha értékét összevetjük az USA rendelkezésére álló anyagi eszközökkel. A rendszerváltást követő korszak egyik paradoxona, hogy az elesettek iránti közömbösség nálunk akkor kezd általánossá válni, amikor tömegjelenség lett az elszegényedés. A lakosságnak csak egy rendkívül vékony rétege bizonyul a változások nyertesének. Közben nem olyan a közgondolkodás, hogy táplálná a szegényekkel való együttérzést. Sorra jelennek meg a pártok választási programjai, de ezek egyike alapján sem következtethetünk arra, hogy létezik nálunk jelentős politikai erő, amely felismerte, hogy egy bizonyos határ átlépése után a szegénység már veszélyezteti a társadalmi stabilitást. Ez is a pozsonyi hajléktalanok és a maszájok üzenete.