Sztárszakma és álommeló

Ádvent, karácsony, szeretet – ó igen, de ezt inkább hagynám a fenébe, több okból is. Először is azért, mert errefelé nincs igazán minek örülni, ha csak azt nem számítjuk, hogy a vasút és az SAD januártól nem szüntet meg további járatokat, hurrá! Igaz, már nem is nagyon lenne mit. Másodszor azért, mert ismerősöm késik a három karton ünnepekre spájzolható cigivel, bizony beletelik egy kis időbe, míg az ukrán határtól ideér. Harmadszor pedig azért, mert nem győzöm hallgatni, az ünnepek tájékán kivel, hogy toltak ki. Volt, aki tizenkétórázott, még szabadságra sem mert elmenni, aztán kapott egy jó kis fizetést, háromezernyolcszázat. – Ne raplizzon, jövőre hét százalékkal emelik a fizetését, ha nem tetszik, ott az ajtó! – kapta az arcába, amikor rá mert kérdezni, mi is lenne ez. Becsapta az ajtót és elment betegszabadságra. De megkapta a magáét a piszok táppénzcsalója, mert már értesítették: mihelyt felépül, ki van rúgva. Egy másik atyafi csekély húszezer kroncsit ölt bele magyarországi munkahelykeresésbe. Szakképesítése van, a papírokat is elintézte, a meló is megfelelt – volna. Ám a helyszínen kiderült, hogy csak feleannyit fizetnek, mint amit ígértek, ráadásul abba a munkakörbe már nem vesznek fel embereket. Ja, és persze a munkásszállón, ahová ötödmagával bezsúfolták őt egy lyukba, külön felárat számoltak a vízhasználatért, na meg azért az egy rezsóért, amelyen a konzervet melegítik. Főzzön rajta a Schuster, szívassátok a nagyanyátokat – morgott a szaki, s azzal hipp-hopp, már itthon is termett, szociális segélyből karácsonyozik majd, imáiba foglalva a munkaközvetítő cég nevét. Az az asztalos is boldog lehet, akinek kemény ötszáz korona jutalommal szúrta ki főnöke a szemét, hadd ünnepeljen a feleségével meg a kisgyerekével. Noha a fickó a legigényesebb, legdrágább bútorokat készíti – egyedül. Arról már nem is beszélve: naponta nyolcvan kilométert utazik, kétszeri átszállással, csak hogy el tudja tartani a családját... Már hallom, ahogy a cinikus nagyokosok, na és persze azok, akik sose voltak rászorulva semmire, de főképp azok, akiknek fogalmuk sincs a vidék nyomoráról, nagy pökhendien kijelentik: Képezze át magát, költözzön el, csapjon föl porszívóügynöknek, izé, ki a francot érdekel? Hm. Elköltözés... Mintha ez kizárólag csak az anyagiakon múlna. De akkor ne tessék álszent módon óbégatni, félreverni az iskolaügyi és szociális vészharangot, merthogy elöregedett a falu, kihalt, merafijatalok nemmarannakitt, s ne tessék azzal vagdalkozni, hogy merazímernemakarnakdógoznyi! Az talán normális és egészséges jelenség, ha egy körzetben stabil munkahelynek csak a börtön számít, merthogy érettségizett, katonaviselt, testileg-lelkileg egészséges fiatalemberek fegyőrnek állnak, más munkahely ugyanis nemigen akad számukra? Netán azért, mert már belefáradtak és beleuntak a hiábavaló álláskeresésekbe, s persze még ez az egyetlen hely, ahol országos átlagnak megfelelő fizetést kapnak? Mert szerintem nem. Ja, már oda se nagyon jelentkezzenek, nagyon kurrens helynek számít, nem árt protekciót szerezni... Ha így romlik tovább a helyzet, akkor ez még időállóbb munkahely lesz. Egyre inkább lesz kiket őrizni.