Szláv kenyerünket

Kalász, kalász, árva magyar kalász,/Miért csillog a könny a búzaszemeken?/Kalász, kalász, árva magyar kalász,/Miért sír a szél ott fenn a hegye?ken?

Az utóbbi időben nem sűrűn gondoltam az idézett nótára, gyerekkoromban gyakran hallottam, nem a rádióban szólt, hanem akkor, amikor nagyobb baráti társaság jött össze valahol, és néhány pohárka bor után a férfiak megoldották a csomót nyakkendőjükön, és keseregve rázendítettek. Nem gondoltam akkortájt arra, milyen kenyeret eszem. Legyen friss, ropogós, lehetőleg fehér, s tegyenek rá kacsazsírt, az sem baj, ha egy kis májat is daráltak bele, nyáron paprika, paradicsom – mennyei dolog, nem nemzetiségi kérdés. Az sem fordult meg soha a fejemben, hogy itt, Szlovákiában szlovák kenyeret eszem (legföljebb néha hallottam úton-útfélen, másként gondolkodó szlovák honfitársaktól, hogy aki szlovák kenyeret eszik, az beszéljen szlovákul, de többnyire ez sem velem esett meg), Magyarországon meg magyart. Talán azért sem, mert elég faramuci lett volna, ha azt gondolom, Csehszlovákiában csehszlovák kenyeret eszem. Az nyilvánvaló lehetett volna, hogy Medvén, ahol gyerekkorom javát töltöttem, magyar kenyeret eszem, mert akkor ott egyetlen szlovák ember sem élt, a búzát magyarok vetették, aratták, magyar molnár őrölte a lisztet és magyar pékhez hordtuk a bedagasztott tésztát, aki kenyeret sütött belőle. Így, egyszerűen kenyeret. Most már viszont tudom, hogy a kenyeret nemzetiségileg is osztályozhatjuk. Tehát az, hogy van fehér kenyér, fekete kenyér (nem kizárólag Petőfi után szabadon, az utóbbit nevezve jobb ízűnek, ha otthon kapja az ember), rozskenyér, magos kenyér, egy dolog. Pékészeti meghatározás. Szlovákiában viszont újítottak. Piros papírszalaggal átragasztottak egy bizonyos kenyérfajtát, s nagy fehér betűkkel ráírták: szláv kenyér. Hogy melyik szláv országban sütik, miből készül, az nem derül ki, de valószínűleg nem is lényeges. Egy biztos, nem Szlovákiában készül, mert itt valószínűleg beleégetnék a kettős keresztet.