Szigor – más rovására

A parlamenti jegyzőkönyv a megmondhatója, hogy a szlovák törvényhozásban hány dörgedelem hangzott el 1993 óta a közéleti makulátlanság feltételei megteremtésének fontosságáról, a képviselők mentelmi joga partok közé szorításának várható hasznáról, vagy az összeférhetetlenségi rendelkezések szigorításáról. Lámpással se található széles e hazában politikus, aki elméletben ne lelkesedne, ha arról van szó, hogy kérlelhetetlen küzdelmet kell vívni a korrupció visszaszorításáért.

Ehhez képest a parlament sehogy se tudja tető alá hozni azokat a jogszabályokat, amelyek működtetésével a politikai elit el tudná hitetni választóival, hogy önmagára nézve is kötelezőnek tekinti, amit a közéleti tisztaság emlegetésekor állít. E hét folyamán ismét kiderült, hogy nincs politikai akarat az összeférhetetlenségi törvény hatékonyabbá tételére. A „politikai akarat hiánya” fogalmát ebben az esetben nyugodtan helyettesíthetjük ezzel a négy szóval: „az egyéni érdek érvényesítése”.

A kétharmados többséget igénylő szigorított törvény elfogadásának késleltetése azt jelenti, hogy a szlovák parlamentben több mint 60 olyan törvényhozó van, aki mondjuk ilyen dolgokat kénytelen fontolóra venni: vagyonbevallás előtt felesége nevére írassa-e a rendszerváltás óta megszerzett tulajdont, vagy az anyósáéra; vagyonbevalláskor miként lehetne hihetővé maszkírozni, hogy az 50 milliót érő luxusvillára adott baráti kölcsön folyósítása úgy történt, hogy a képviselő jótevője eleve eltekint a számla bármikori kiegyenlítésétől. Olyan képviselő is bizonyára van az összeférhetetlenség szigorításától vonakodó honatyák között, akinek pillanatnyilag semmitől sincs oka félni; még csak 13 hónapja érkezett a parlamentbe, panelházi két és fél szobából startolt, de már mély benyomást tettek rá némely képviselőtársainak tulajdon- és lakásviszonyai. Azokéi, akik négy, nyolc vagy éppen tizenkét éve szintén panelházi két és fél szobából indulva vették be magukat a szlovákiai politika bozótosába.

A hazai politikai kultúra színvonalának emelkedését bizonyítja, hogy a 150 törvényhozó között úgyszólván fehér holló, aki így indokolja idegenkedését az összeférhetetlenség szigorításától: csak! Már olyan is egyre kevesebb van, aki e szavakkal demonstrálja különállását: legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint szavaztam! Viszont egyre többen vannak, akik – leplezetlenül a közönséges halandók elkápráztatására törekedve – alkotmányos alapelveket hangoztatva érvelnek. A jogtudományban járatlan tömeg egyedei csak a fejüket kapkodják. Milyen bölcs ember a mi képviselőnk!

Dőreség lenne az összes minisztert és parlamenti képviselőt hibáztatni, amiért olyan fogatlan az összeférhetetlenségi törvény. Vannak politikusok, akik komolyan gondolják, hogy körmére kellene koppintani, aki aranybányának tekinti a politikusi létet, és csak akkor vonja össze szemöldökét, ha a szigor mások rovására érvényesül. A második Dzurinda-kormány pártstruktúrája, sajnos, úgy alakult, hogy a ragadozók a politikai jólneveltség híveit is diszkreditálják. Ezért (is) kérdés, érdemes-e mesterségesen életben tartani ezt a szövetséget.