Szemérmetes hazafiak

Látszólag nincs könnyebb feladat, mint eszmefuttatást írni az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadulásának kerek évfordulójáról. Az idő múlásával ez egyre könnyebbé válik, hiszen ha 1965 januárjában, mondjuk, 200 vaskos kötetbe fért volna bele az újságírók által elkövetett ilyen témájú publicisztika, 20 évvel később ez ennek már többszörösét tette ki. Ma, az esemény 60. évfordulója táján pedig...

Az „évfordulós cikk korábbi évfordulós cikkekből készül” alkotói módszert követő közíró számára persze lenne még könnyebb, ráadásul hitelesebb eredményt produkáló mód is. Ha időnként leásna a második világháború alatti zsidóüldözésnek egészen a gyökeréig.

Értetlenül olvasom a hírt, hogy Szlovákia kereszténydemokrata igazságügyi minisztere a büntető törvénykönyv módosítása kapcsán egy szuszra javasolja, hogy a serdülőkorúak börtönbevethetőségének korhatárát szállítsák le 15-ről 14 évre, a zsidók haláltáborokban történő elpusztítása tényének kétségbevonói viszont ne legyenek büntethetők. Sokért nem adnám, ha az előző mondat elején jó szívvel csak azt írhattam volna: Szlovákia igazságügyi minisztere. Párthovatartozásának megjelölése nélkül. Nem tehettem, mert a szlovákiai kereszténydemokraták a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy az utókor előtt csökkentsék vagy legalább elhallgassák a Jozef Tiso római katolikus plébános elnökségével működő háború alatti szlovák állam felelősségét 60 ezer zsidó elpusztulásáért. Nincs kizárva, hogy Lipšic igazságügyi miniszter nem is tudatosítja, hogy az Auschwitz-tagadók iránti büntetőjogi tolerancia szorgalmazása a római katolikusok anyaszentegyházában uralkodó fegyelem megnyilvánulása. Szlovák értelmezés szerint az ilyen magatartás még akkor is indokolt, ha azt már a Vatikánban is idejétmúltnak tekintik. Mint ahogy annak is tekintik. A jelenlegi szlovákiai kormánykoalícióban három olyan párt is van, amelyben erősek a kereszténydemokrata pozíciók. Témánk szempontjából az SDKÚ-t olvashatatlansága miatt ezúttal ne vegyük szemügyre. A Magyar Koalíció Pártjáról, pontosabban az MKP néhány tisztségviselőjéről nem egészen állítható az olvashatatlanság. Csak azt a jelenetet tudnám feledni, amikor néhány évvel ezelőtt Érsekújvárban az MKP elődszervezeteinek egyik közös rendezvényén az egyesülést szorgalmazók azt a Jaross Andort emlegették politikai példaképként, aki 1938 után Magyarországon belügyminiszter lett, és az ő vezényletével vették lajstromba a zsidókat. Könnyű dolga volt 1944-ben a kakastollas csendőrségnek, a németeknek pedig csak egy egészen kis létszámú különítményt kellett az országba telepíteniük. A piszkos munkát elvégezték a magyar hatóságok. Az 1989-es fordulat óta Magyarországon már a nemzeti oldal is többször nekirugaszkodott a 600 ezer magyar zsidó elpusztítása előzményei és körülményei leírásának. Minden ilyen nekigyürkőzés szerecsenmosdatással végződött.

Hatvan évvel a tragédia után sokkal hitelesebb lehetne nálunk, Szlovákia határain innen és túl az utókor megrendülése. Nem nehéz kitalálni, hogy némely politikai irányzatok miért fanyalognak, ha a haladó világ évenként egyszer szót ejt Auschwitzról.