Szembenézés Nicolae Ceausescu máig kísértő szellemével

Hát az újságok csak ilyenek... Karel Čapek, aki tapasztalt hírlapíró is volt, azt írta egyszer: „Különös élvezet az olvasó számára, ha az újságban nem olyan dolgot talál, amelyekről nem tud, hanem olyasmiket, amelyekről tud...” Corneliu Vadim Tudor magyargyűlölete, vagy éppen Funar eszeveszett harca a történelem ellen – szinte már közhelynek számíthat, sajnos, ráadásul az olvasó – ha szelídebb formában – találkozott már más nemzetek hasonlóképp nacionalista dühhel megvert politikusaival. Ám ki olvas kulturális lapokat? És egyáltalán tudható-e, hogy a román értelmiség tekintélyes személyiségeinek létezik egy társulása, a Társadalmi Párbeszéd Csoport, amelynek hetilapja (22 a címe) következetesen küzd a nacionalizmus múltja és jelene ellen? Még abban az esetben sem tudható, ha a bukaresti magyar hetilap, az A hét a múlt esztendő végén fordításban és folytatásokban tette közzé Mircea Martin, a kiváló irodalmár alapvető tanulmányát, amelynek már a címe is sokatmondó: A román kultúra kommunizmus és nacionalizmus között.

Mircea Martin részletes elemzéseinek csupán a lényegét tudom ezen a helyen összegezni. Álláspontja szerint a román nacionalizmus 1956 után, előbb félhivatalos, majd hivatalos és nyílt újjáélesztésére azért került sor, mert a bukaresti pártvezetés – nem utolsósorban az 1956-os magyarországi történések számukra elrettentő hatására – megfelelő ideológiai hátteret kívánt teremteni önmaga számára, hogy távolodását a Szovjetuniótól megfelelő tömegtámogatás kísérje. Éppen ezért – különös módon, de nem véletlenül – Gheorghiu-Dej a háború idején Sztálin által kifejlesztett és később „állami nacionalizmusnak” nevezett módszert alkalmazta. Miközben a párt és vezetői folyamatosan szajkózták az internacionalizmus szólamait, Sztálin az orosz népet „az egyenlők között az elsőnek” nevezte, és ami lényegesebb: a cári nagyhatalom nacionalista eszközeivel ismét – Lenin egykor közismert, majd szándékosan elfelejtett szóhasználatával élve – „a népek börtönévé” tette a Szovjetuniót. És mi mást tett Gheorghiu-Dej, illetve utódja, Ceausescu, amikor a románság kulturális fölényét, történelmi elsőbbségét hangoztatta a magyarsággal (és minden más nemzettel, nemzetiséggel) szemben?

Ceausescu csalóka látszatokat tudott teremteni, a kezdetekben éppen úgy, mint a leginkább 1968 táján, amikor a Varsói Szerződés Csehszlovákiát megszálló öt államával szemben a be nem avatkozás elvét követte. 1968-ra már felszabadította a nacionalista indulatokat, amelyek a román értelmiség egy része számára úgy tűnt, mintha a párt és személyesen a párt főtitkára szakított volna a marxistának nevezett, valójában sztálinista dogmákkal. A román értelmiség többsége azt hitte és hihette, hogy Ceausescu azért távolodik a szovjet hatalomtól, hogy a szovjet hatalomgyakorlás eszközeit is elhagyja. Abban az időben még a romániai magyar értelmiség többsége is felült ennek a látszatnak, holott 1958-ban személyesen győződhettek meg Ceausescu szabadság- és nemzetiségi jogértelmezéséről, amikor az akkor még „csak” ideológiai KB-titkárként Kolozsvárra érkezett későbbi diktátor a lehetőleg legdurvább módon számolta fel a Bolyai Egyetemet. Holott Ceausescu pontosan látta, hogy kizárólag abban az esetben tudja abszolutizálni személyes hatalmát, ha a szovjetektől elsajátított ideált – román nemzeti eszmeként tünteti fel. Ideiglenesen lazábbra eresztette a gyeplőt, hogy aztán annál szorosabbra fogja, olyan szorosra, amiről maga Leonyid Iljics is csupán merész álmaiban képzelődött.

Mircea Martin a legfontosabb tényre mutat rá, amikor a neves román emigráns írót, Paul Gomát idézi: ő volt olyan bátor és ihletett, hogy kimondta: „Romániát elfoglalták a románok”, cáfolva ezzel az összes hamis riadót és aggodalmat a külföldi fenyegetéssel kapcsolatban, ezáltal rátapintva a helyzet lényegére. Végül is az egész nemzeti politika – nacionalista kirohanásaival együtt – a személyi diktatúra és a klánuralom megerősödését szolgálta. És ha akkor, 1977-ben még nem is érzékelte úgy mindenki, hogy ezek a szavak a tényleges helyzetet fejezik ki, a nyolcvanas évek végére egyetlen (akár kommunista) tudatos és jóhiszemű ember sem kételkedett a helytállóságukban. Az ország valóban a belső megszállás állapotában volt.”

Mircea Martin 2002-es megállapításait és őszinte szembenézését a múlttal, megerősítheti a romániai magyar értelmiségi, Gáll Ernő kilencvenes években megfogalmazott tétele: „1968 és 1971 között csupán három év van. Ennyire volt szüksége a függetlenség és a beavatkozással való merész szembenállás bajnokának, hogy ezt a szerepkört a „mini-kultúrforradalom„ kezdeményezésével váltsa fel..” Gáll Ernő találó meghatározása szerint a „pártállami nacionalizmust” ekkor sikerült Ceausescunak beolvasztania „dinasztikus szocializmus” borzalmába. És az illúziók – minden nyomorult tapasztalat dacára – erősek. Éppen Mircea Martin állítja, hogy azok, akik aktívan közreműködtek a „dinasztikus szocializmus” megdöntésében és a marxizmust, mint tudományt és nem mint propagandaszólamok gyűjteményét, az ördög csábításának tekintik, még mindig az állami nacionalizmus hívei. Igaz, a párt jelzőt már kénytelenek elhagyni a korábbi szóösszetételekből.

Különben a román történészek már azt is kimutatták, hogy Brezsnyev tökéletesen tisztában volt Ceausescu elképzeléseivel és a román különállás nemhogy nehezítette volna, hanem éppen megkönnyítette a Prágai Tavasz eltiprását. Mihai Retegan bukaresti professzornak a közelmúltban csehre is lefordított könyvéből (1968. Ve stínu Pražskéhoz jara) kiderül, hogy Brezsnyev megérezte, vagy tanácsadói megmagyarázták neki: Ceausescu „liberalizmusa” csupán máz, valójában egy kemény sztálinistával van dolga, aki száz százalékosan ellenőrzése alatt tartja Romániát. Tehát nem kell valójában tartania semmilyen olyan reformmozgalomtól, amelyet Prágában életveszélyesnek tartott és az óvatos Kádár-rezsimben éppen csak tűrhetőnek vélt. Még olyan nyilvánvaló román provokációra sem reagált keményen, amilyenre, például, Dubček vagy pláne Kádár gondolni sem akart volna. 1968 márciusában ugyanis Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök (akkor még kegyenc, később kegyvesztett) finnországi hivatalos látogatásán megkoszorúzta az 1940-es finn–szovjet háború hadvezérének, Mannerheim tábornagynak Helsinkiben álló emlékművét. Kekkonen finn köztársasági elnök annyira megijedt, hogy az aktuson, mint vendéglátó egyáltalán nem vett részt, Moszkva azonban, dolgában biztos lévén, megelégedett valami enyhe dorgálással, egy külügyminisztériumi szóbeli jegyzék formájában. Persze, a varsóiak tanácskozásaira többé meg nem hívták Ceausescut, amivel – akarva-akaratlan – megint a látszatot erősítették. Ez a látszat – mutat rá Mircea Martin – annyira erős volt, hogy az Egyesült Államok akkori elnöke saját bukaresti nagykövetét is lemondásra kényszerítette, amikor David Funderbunk – ellentétben a washingtoni elvárásokkal – Ceausescu és a nacionalizmus valóságos veszélyeire, a nemzetiségek elképesztő helyzetére figyelmeztetett.

Mindez, persze, már történelem. Vagy annak látszik. „Egyre többen hangoztatják” – állapította meg egy évtizeddel ezelőtt Gáll Ernő –, „hogy napjainkban e tájakon a történelem hódította meg a jelent”. Akár magyar, akár szlovák, akár lengyel sajnálatos példákat sorolhatnék a fentebbi vázlatos romániai helyzetképhez. Amelynek olvasásakor számomra az volt a legbiztatóbb, hogy a román értelmiség komoly személyiségei akarnak leszámolni a gyászos múlttal és azokkal, akik a történelem nevében meghódítanák a jelent. A demokráciát nacionalizmussal helyettesítők. Azok, akik a valós és jogos nemzeti érzéseket személyi diktatúra kiépítésére, vagy (és) a nemzeti kizárólagosság meghirdetésére és kiépítésére használnák fel. Sajnos, Nicolae Ceausescu szelleme még megjelenik olykor-olykor az Európai Unió határvidékein.