Szegénységi bizonyítvány

A nyári szünidő a pedagógusok életében jó esetben a pihenés, a felhőtlen kikapcsolódás időszaka. Mondom, jó esetben. Mivel a helyzet úgy áll, hogy a nemzet napszámosaként – nem véletlenül – aposztrofált pedagógusaink egy része a vakáció idejére az utcára kerül. Pontos számokat ugyan nem tudni, de vélhetőleg nem keveseket érint a probléma. A takarékoskodó intézményvezetők etikai szempontból erősen kifogásolható módszerrel élve csak a tanévre szóló, vagyis tíz hónapos munkaszerződést kötnek egynémely alkalmazottjukkal, főként a pályakezdő és a közvetlenül nyugdíjaztatásuk előtt álló pedagógusokkal.

A szóban forgó iskolai alkalmazottaknak pedig – megfosztva a munka után járó szabadság lehetőségétől – a nyár két hónapjára más munka után kell nézniük. Feltéve, ha nem szeretnék, hogy felkopjon az álluk a munkanélküli-segélyen. Ez a hála, amiért szeptembertől júniusig húzzák a tanügy igáját. ĺgy lesz a jól megérdemelt pihenőből kényszerpihenő, idegőrlő – valljuk be, az esetek többségében eredménytelenül végződő – álláskeresés, a tervezett kirándulásból gyomorrándulás.

Persze nem kötelező elfogadni a munkáltató feltételeit, de kérdem én, melyikünk nem írna alá egy még oly kedvezőtlen munkaszerződést is, ha egyszer a megélhetésről van szó. A jelek szerint a honi pedagógustársadalom – kevés kivétellel a tagjai sorában – még nem érett meg arra, hogy hathatósan képviselje személyes érdekeit. Nincsenek tisztában azzal a keserű és mostanság mind gyakrabban hangoztatott igazsággal, hogy a felül levők gátlástalanságáért az alul levők gyávasága és nyájszelleme is felelős. Gyámoltalanságukért azonban aligha hibáztathatók. Akivel folyton packáznak, az előbb-utóbb hozzászokik.

Tűnjék bármennyire is demagógnak, de nem a tanárokon kellene spórolni. Ha egy állam ezt teszi, vagy legalábbis kimondva-kimondatlanul erre buzdítja az iskolafenntartó önkormányzatokat és az oktatási intézmények vezetőit, önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt.