Magány és egyedüllét

Zsófi érzi ezt a Márai által felvázolt magányt. Bénító, betölthetetlen, olyan színtelen, ragacsos, mindenhova kísérő. Semmi nincs nélküle, ahogy a tudat reggel felébred, már kúszik vissza a tudatba, úgy kezd újra kimerevedni az emberben a mondat: egyedül vagy. 

Más az egyedüllét és más a magány, de van olyan egyedüllét is, ahol nincs magány, ahol jól lehet lenni, de ez nem ő. Zsófi csak tudatosan képes létezni, társsal vagy társasággal, ahogy azok nélkül is ugyanolyan fájdalmas az egyedüllét állapota. 

Zsófi azóta érti, hogy ilyen állapot van, amióta a szerelemből, az igaziból, a lélektársi minőségből kiábrándult. Na azt sem önként tette, hanem valaki hatására: általában a szeretetlenség vagy az önzőség tette mindig olyan törékennyé a kapcsolatát, hiába minden, végül ugyanoda érkezett. Abba az állapotba, ahol a másik ellene tört: a szíve, az esze, a kapcsolódás ellen. S abban, ott, akkor nem tudott megbocsátani. Mert abban árulás volt: semmibe vette őt az, aki ennek az ellenkezőjére tett ígéretet. Ha ezt valaki megtehette vele, többé nem tudott benne megbízni, és sosem bízta rá többé teljesen magát. 

Az utolsó férfi mellett végleg feladta a reményt: már nem lázadt miatta. Úgy élte a szép mindennapokat, hogy a lelke legmélyén semmilyen vágyát nem kérte, hogy elégítse ki a másik, mélyen elfogadta, hogy van egyedüllét, és van kapcsolati magány, és ő e között épp evickélve, de a víz felszínén van. A kapcsolatba annyit tett, amennyire volt ereje, ha nem volt kedve, ereje kapcsolódni, nem dolgozott, nem haladta meg önmaga árnyait. Egyre többször állt bele a maga igazának hajszolásába, akár meg is küzdött a párjával érte, azt érezte, nincs ezzel baj, ha a másik megteheti, ő miért is ne. Így lett a kapcsolat aknamező. Akkor, amikor már nem remélt, nem kért magának lélektársi minőségben megértést, támogatást, kapcsolódást, valahogy mindketten elkezdték egymást erősebben tiporni. Alig bírtak megállni a fizikai agresszió határában. Olyan távolságot szült az apró rés, hogy már kettérepedt azon tartóoszlopok alapja is, ami a kapcsolatuk statikai alapjául szolgált. Rezgett a léc, és egyre többször jött elő a válás, a szakítás gondolata. Először ez megijesztette őket, de annyiszor kiáltottak farkast, hogy végül elveszett a lényege, többé nem volt ijesztő a szakítás gondolata, hanem a szép jövő kapujává vált. 

Egy nap Zsófi párja kifakadt azon, amin annyiszor már, és nem lehetett többé átsiklani rajta, felette, mert kiabálva, hadonászva, eszement stílusban önigazolást kért – úgy, hogy érezte, valami végleg megtört. 

Szinte hallani lehetett a kapcsolat becsapódását a nagy zuhanás után. Reccs!

És nem léteztek többé... 

Visszafordíthatatlanul. 

Akkor, ott, Zsófi semmi máson nem tudott gondolkodni, csak, hogy most már végleg egyedül marad, hiszen ezek után nem bízhat egy másik ember szeretetében. S nincs az az egyedüllét, ami fájdalmasabb lehetne a szerelmünk árulásánál. De hogy is kell elbírni ezt a tudatot?