Száz nap, amely nem rengette meg az országot

Maradtak, akartak, majd meglátjuk – így jellemezhetnénk a második Dzurinda-kormány első száz napját. Persze lehet, hogy tavaly szeptember végén kicsit túl nagyokat mondtak, mi meg túlságosan lelkesedtünk. Különösebben szidni nem kell őket, hiszen azért képesek voltak időben elfogadni azt az állami költségvetést, amelyet korábban inkább a történelemnek, mint a valóságnak készítettek elő, ezúttal sikerült bennmaradni a NATO-ba és az EU-ba meghívott szalonképesek nagy csoportjában is. A hivatalos önértékelésben nagy szerep jut a friss élménynek, vagyis a nagyszombati autógyárnak. Ez valóban örömteli dolog, de azért emlékezzünk rá, hogy a történelem Mečiart sem az alapján minősíti, hogy behozta a Volkswagent Pozsonyba. Ennél sokkal fontosabb, hogy az elmúlt száz napban sok minden megindult, amiről elmondhatjuk: ez még nem az igazi, de azért lehet belőle valami. Mert a történelem a második Dzurinda-kormányt az alapján fogja minősíteni – és nekünk is ez a fontos –, mit tesz a nyugdíj-, az egészségügyi és az oktatási reform, valamint a gazdaságélénkítés érdekében. Ilyen szempontból az első száz nap inkább a nagy ígérgetések, mint a komoly változások időszaka volt. Ez még persze nem baj, legalábbis akkor, ha az elkövetkező fél év során meg is valósítják, amit terveznek. Mert a reform nem az áremelésekből áll, azok legfeljebb a mozgásteret bővítik. Azt már az elmúlt évtizedben sokszor tapasztalhattuk, hogy a rendszer módosítása nélkül az áremelések csak a lakosság felesleges ingerlésére jók. Halljuk, hogy a szükséges nagy reformok közül sok minden előkészítés alatt áll, de mivel ezt korábban is sokszor hallottuk már, véleményt inkább majd az első kétszáz nap után mondunk.

Mert azt azért túlzás lenne állítani, hogy az országot a jóindulat és a tiszta logika alapján igazgatnák. Ennek szomorú példája a vasút esete. A személyszállítás felszámolása a szárnyvonalakon nem kifejezetten hangulatjavító intézkedés, de az sem kóser, hogy a vasút gondtalanul túlfoglalkoztat és évente milliárdos veszteséget halmoz fel. A probléma kezelése viszont jellemző a hazai viszonyokra. A vasút, amely állam az államban, hiszen büntetlenül megengedhette magának, hogy éveken keresztül se társadalombiztosítást, se adót ne fizessen, most is hasonlóan viselkedik. Térítsétek meg a veszteséget, ha vonatot akartok – üzente meg az érintett önkormányzatoknak. Közben a vasút és mindenki más is tisztában van vele, hogy az eddigi kormányok által elszabotált pénzügyi decentralizáció miatt az önkormányzatok anyagi keretei erre semmi esélyt nem adnak. Pedig lenne megoldás, a szárnyvonalak üzemeltetésének átadása, amikor is a teherforgalom nyereségéből megpróbálnák fedezni a személyforgalom veszteségét. Néhány szárnyvonalról lenne szó, nem a fontos fővonalakéról, de erről az illetékesek hallani sem akarnak. Aki pedig csak emel, tilt, parancsol és a szemét forgatja, miközben az érintettek még igyekezetet sem látnak valamiféle használható megoldás keresésére, az ne számítson különösebb szimpátiára.

Pedig igazán szükségünk lenne néhány frappáns, lélekbuzdító megoldásra. A januári áremelések miatt a hangulat a mélypontra süllyedt, pedig nyakunkon az uniós népszavazás és a bizonytalanokat továbbra is legfeljebb távoli, az egyén szempontjából nehezen körülírható előnyökkel kecsegtethetjük. A hátralevő három és fél hónap ezért nem lesz könnyű. De azért mozgalmas lehet. A vasutasok sztrájkra készülnek, a szakszervezetek pedig néhány napja a keményebb tagszervezeteiket (bányászok, építőmunkások) küldözgetik Ľudovít Kaník minisztériuma elé. Ők sem nagyon érthetők, hiszen a munkatörvénykönyv tervezett módosítása jószerével két nagy csoportot érint; a lógósokat könnyebb lesz kirúgni, a szakszervezeti funkciók után meg nem jár majd automatikusan fizetés. Emiatt pedig nem kell összeomlanunk. Egy működőképes gazdaság mindenkinek – a munkástól kezdve a menedzserig – jobb, mint a vegetálás. A hétszáz eurós munkásfizetés a pozsonyi Volkswagenben ugyan kevesebb a németországinál, de itthon a saját munkahelyükön sokan kiegyeznének benne.

Az esetleges felbuzdulásra okot adó hírek közé tartozik, hogy a kormány a héten megtárgyalta a sokszor és sokak által megénekelt uniós strukturális alapoknak a be-lépés utáni, 2006-ig esedékes kereteit. Bár ezeknek is megvan a szlovák (sőt szlovákiai magyar) mellékíze, de ezért jó érzés látni, hogy valósággá válhat, ami pedig szinte már unalmas frázissá merevedett. Ebből azonban csak az részesül, aki készül rá és érteni fog hozzá. Egyelőre nincsenek túl sokan, így talán arra is érdemes lenne odafigyelni, hogy a szónoklatokon kívül tehetünk-e valamit az esélyeink javításáért.