Szabadságharc az irodalomban?

Például Gerhard Schröder kancellár nem tartozik e tucatba, s noha általában nem szokott irodalomról nyilatkozni, ezúttal kiállt Walser mellett. Ugyanúgy, mint a Nobel-díjas Günter Grass. Indítékaik politikaiak, s tudjuk róluk: mindketten szociáldemokraták. Az sem zavarta őket a véleményalkotásban, hogy jól kellett tudniuk: Walser úgy harminc esztendővel ezelőtt éppenséggel kommunista párttag volt az akkori Nyugat-Németországban, ami persze nem azonos az Ulbricht-hívőséggel vagy netán a sztálinizmussal.

A szóban forgó, egyelőre kéziratos regény hőse, André Ehrl-König foglalkozása szerint irodalomkritikus, aki egy szép napon eltűnik lakásából, csak egy véres pulóver marad utána használható nyomként. Mindenki gyilkosságot sejt, és a gyanú egy Hans Lach nevezetű íróra terelődik, akinek valamely művét az áldozat ízekre szedte, tehát az indíték sem hiányzik. Különben is ez az Ehrl-König (a név, ugyebár, némileg torzított formában egy Goethe-versre utal – rémkirálynak keresztelte az írói fantázia a kritikust) már mindenkit vérig sértett, ő diktál ízlést az irodalmi piacon, tőle függ a siker. A regény végén kiderül, hogy szó sincs gyilkosságról: a kritikus még csak meg sem halt, egyszerűen azért tűnt el a nyilvánosság számára, mert nyugodt, szép napokat akart együtt tölteni szeretőjével. Eléggé banális történet – mondhatnánk, s nem tévednénk, a botrány forrása pedig az, hogy ez az Ehrl-König kínosan emlékeztet Marcel Reich-Tanickira, a nyolcvankét esztendős, lengyel–zsidó származású kritikusra, és Walser egy pillanatra sem tagadta, hogy éppen ő ellene írta meg pamfletjét. Irodalmi bosszúról lenne szó tehát? Ez még nem lenne olyan érdekes a német közvélemény, a német politika számára.

Walser tudatosan tört a botrányra. Regényének részleteit a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak ajánlotta fel, ahol Reich-Ranicki is publikálni szokott, s ahol ő maga sem számít idegennek. A szerkesztőség azonban a regény közlésétől elzárkózott. A mű helyett az egyik szerkesztő, Frank Schirrmacher nyílt levelét tették közzé, amelynek már a címe is félreérthetetlen és sokkoló: „Kedves Martin Walser, az Ön könyvét nem közöljük!” Schirrmacher nem titkolja az okot sem: nem az zavarta a szerkesztőségét, hogy a regény nyílt támadás Reich-Ranicki ellen, hanem az, hogy egy zsidó ember feltételezett haláláról és ellenszenves ábrázolásáról van szó. Tehát antiszemitizmussal vádolja Walsert, amely vád a Német Szövetségi Köztársaságban ma is a legsúlyosabbak egyike. Ráadásul Walser már 1998-ban, amikor átvette a német könyvkereskedők díját (a laudációt akkor – láss csodát, világ! – Schirrmacher tartotta), a kitüntetést megköszönve, egy különös mondatot is kiejtett a száján. „Auschwitz nem alkalmas arra, hogy állandó fenyegetés tárgya legyen...” – mondotta, s természetesen ezzel nem a holokauszt tényét óhajtotta kicsinyíteni vagy pláne tagadni (az ilyen kísérletekért a német igazságszolgáltatás szerint börtön jár), hanem a német nemzeti öntudat – szerinte – egészséges folyamatát igyekezett irányítani. A bűnről nem szabad elfeledkezni, de nem lehet örökké bűntudattal élni. Talán ekként fogalmazható meg Walser álláspontja. Különben is a németek hajlamosak – Walser meggyőződése ez – mindent túlságosan komolyan venni, minden szólamot elhinni, mint ahogyan ezt még negyven évvel ezelőtt kiadott és magyarra is lefordított regényének, a Tölgy és angórának a világban botladozó hőse is példázza. Arról pedig végleg nem szabad elfeledkezni, hogy Walser egy másik regénye, A fekete hattyú arról szól, miként menekül az öngyilkosságba egy kamasz, aki nem képes együtt élni azzal a tudattal, hogy apja koncentrációs táborban volt SS-őr, és ott súlyos bűnöket követett el.

Martin Walser nevetségesnek tartja az antiszemitizmus vádját, arra hivatkozik, hogy egész életműve cáfolja ezt a lehetőséget. Az ő célja egészen más volt, s teljesen független a zsidókérdéstől. Arra a roppant fogas kérdésre keresett választ, hogy meddig manipulálható a közvélemény. Hol van az a határ, amelyen túl már a hihetetlen ügyek kezdődnek? Mert az a tapasztalata, mintha ez a határ a modern társadalomban túlságosan kitolódott volna, ha egyáltalán létezőnek tekinthető. A politikában is egyre szabadosabbak az erkölcsök, s még veszélyesebb ez a manipulálás olyan objektív mércével aligha mérhető terepen, mint az irodalom. Walser azért választotta hősének Reich-Ranicki hasonmását, mert ennek a kritikusnak valóban óriási a hatalma: lényegében tőle függ ma, hogy a művelt olvasóközönség kit tekint „igazi írónak”, s kit taszít a felejtésbe, kit hallgat és hallgattat el. (Persze, teszem hozzá, azért nincsen kizárva a sze-mélyes bosszú eshetősége sem. Az irodalomtörténet alig ismer olyan alkotót, aki ne haragudott volna kritikusaira. Még a szelíd és bölcs Arany János sem volt képes erre, igaz ő nem vitte a nyilvánosság elé sérelmeit.) Az irodalom világában is veszélyes az ekkora hatalom, hát még a közvélemény-formálás egyéb fórumain.

A kortárs német irodalomban – nyilván a náci múlt egyik tanulságaként – igen erős a hajlam az uniformizált véleményalkotás szigorú kritikájára. A sokszólamúság védelmére. Az egyszínűség, a lelki és erkölcsi terror nyomása alatt kialakuló úgynevezett egységes és egyhangú vélemények elítélésére. A tabuk elleni kíméletlen harcra. Nemrég Günter Grass legutóbbi regénye, a Rákmenet az ellen a tabu ellen lázadt, amelynek szellemében szinte tilos volt írni a második világháború utáni, a németeket is sújtó, hatalmas tömegeket oly fájdalmasan érintő kitelepítésekről. Hiszen azt a látszatot kelthette az, aki a németek szülőföldjükről való kitelepítéséről ír, hogy a szélsőjobboldali szudétanémetek politikai platformját támogatja. Grass bebizonyította, hogy ez hibás tézis. A szudétanémet jobboldal a Rákmenet megjelenése után eltelt hónapok óta sem szereti jobban Grasst, mint annak előtte, azaz változatlanul politikai ellenfeleként gyűlöli. Walser is tabukat döntöget: a véleménymonopóliumok, az univerzális manipulálás ellen lázad. És úgy véli: bárki teremt is ilyen helyzeteket – a származás és a megszenvedett múlt sem lehet oltalom vagy mentség. (Reich-Ranicki megszenvedte a koncentrációs táborok poklát, és lengyel zsidóként költözött át a Német Szövetségi Köztársaságba, s így lett valóságos irodalmi pápává a mai német kultúrában.) Nem egyszerű botrányról van szó tehát, hanem valószínűleg a német szellem szabadságharcáról, a véleményalkotás nyíltságáról. Bár arról is olvashatunk – és ezt a változatot sem zárhatjuk ki teljességgel –, hogy egyszerű reklámfogás az egész: Walser új regényének példányszáma – éppen a botrány következtében – minden bizonnyal igen magas lesz, tehát biznisznek sem utolsó ez a hecc. Végtére is a könyvkiadók a piacból élnek, tehát az írók reklámozása nem elhanyagolható tényező.