Súlyos kérdések

Első hallásra teljesen hihetetlennek tűnt a hír: Csáky egymilliót kért a Lisszaboni Szerződésért! Bulvár – ugrott be azonnal, s azóta bebizonyosodott, nem tévedtünk. Csak ezúttal nem a média, hanem a politika űzi. Minél inkább közeledünk a „lisszaboni rejtély” megoldásához, annál inkább fagy le a mosoly az arcunkról. Akárhonnan nézzük ugyanis a dolgot, egyvalami tűnik egyre bizonyosabbnak: az MKP nemcsak az ellenzéket, hanem az egész nyilvánosságot, beleértve saját választóit is, palira veszi.

Érvényes ez mind a Csáky-, mind a Bugár-vonalra, annál is inkább, hiszen éppen az utóbbi volt az, amely elsőként szellőztette meg kiugrását a közös ellenzéki akcióból, amivel eleve kárhozatra ítélte. Bugár Béla érvelése, mely szerint az MKP-klub a kezdetektől jelezte, hogy a Lisszaboni Szerződés bojkottja számára csak a sajtótörvény elfogadásáig érvényes, s Csáky hibája, hogy erről nem tájékoztatta az ellenzéki partnereket, abszurd. Hiszen egy ilyen akciónak kizárólag akkor van értelme, ha az ellenfél mindvégig azt hiszi, a másik oldal valóban megteszi, amit állít, ha nem teljesítik a követeléseit.

Mindez azonban a hitelesség és következetesség etalonjának tetszik ahhoz képest, amit az MKP frontemberei az utóbbi napokban produkáltak. Bugár Béla újságírói érdeklődésre megerősíti, a párt elnöke anyagi támogatást kért a miniszterelnöktől a Madách-Posonium számára, amiért az exelnök jól le is tolta. Igen ám, csakhogy ezzel Bugár beismerte, folyt tárgyalás az MKP és a Smer között, amit addig mindkét fél bőszen tagadott, Bugár pedig hallgatott. Két nappal később azt is megtudhatjuk Bugártól, volt ugyan tárgyalás, de nem az, amire gondolunk, mert bár igaz, hogy a Lisszaboni Szerződésről való szavazás előtt találkozott a két párt, az EU-s alapdokumentumról egy szó sem esett. És Fico is ott volt ugyan, de nem úgy, ahogy gondoljuk, merthogy állítólag váratlanul toppant be a házigazda Paškához. Csáky kitartóan tagad (hazudik?), s az állítólagos harmadik résztvevő, a párt elnökhelyettese, Berényi József előbb tagad, majd megerősíti, volt találkozó és egymilliós kérelem, de ő nem kommentál. Bugár pedig még megpróbál a morális tekintély szerepébe helyezkedni: „ne akarjuk tudni, mit kapott tőle Csáky a lobbizásért!”

A történtek tehát nem magyarázhatók és még kevésbé igazolhatók a szokványos Bugár–Csáky törésvonal mentén, mert itt bizony a párt jelenlegi és volt elnököstül sáros. Ez kellemetlen felismerés a másik két ellenzéki párt számára is, amelyek az elmúlt évben az MKP-val kapcsolatos problémák felmerülésekor szívesen nyúltak a jó Bugár – rossz Csáky le?egy?szerűsítő magyarázathoz. Pavol Hrušovský vasárnapi televíziós fellépésében is megkísérelte az egész felelősséget Csákyra hárítani, Bugár pedig kenetteljes arccal hallgatta végig a KDH-elnök szavait, akinek „nincs oka nem hinni Bélának, mert vele ugyan nehéz volt megegyezni, de ha egyszer megegyeztek, az szent volt”. A gond csak az, hogy ha igaz, amit Bugár állít, akkor őt magát sem zavarta, hogy pártja majd két héten át hazudott a Smer–MKP találkozóról. S még nagyobb gond, hogy az állítólagos egymilliós követelés kapcsán is az volt az exelnök legnagyobb kifogása, hogy „nem való ilyesmit tenni efféle találkozókon és mások előtt”. Ha tehát Csáky titokban, a többiek háta mögött kért volna egy milkót a Madáchnak vagy másnak, az rendben van. Érdekes logika. Nem különben Simon Zsolt hirtelen morális megvilágosodása, aki szerint ilyen esetben (amikor az ügy már a nyilvánosság elé került) nem indokolt tovább hazudni. (Egyébként nyilvánvalóan igen...)

Apropó, Madách. Pikáns adaléka a történetnek, hogy az MKP elnöke állítólag pont annak a kiadónak az érdekében lobbizott, amely nemcsak az ő könyvét adja ki, hanem a teljesen kritikátlanul Duray-párti Szabad Újságot is. Félreértés ne essék, nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy kiadó az államhoz fordul támogatásért. Az viszont elfogadhatatlan, hogy egy politikai párt elnöke lobbizzon érte, főleg az említett összefüggések tükrében. Vajon elvárható-e egy ilyen kiadó által megjelentetett laptól, hogy függetlenül, ha kell, kritikusan írjon a pártelnökről és holdudvaráról?

Történetünk végéhez közeledve azonban sehogyan sem körvonalazódik a megoldás. Nyilvánvaló, hogy az igazságnak minden áron ki kell derülnie. Az adott helyzetben Berényi József „vallomása” lehet kulcsfontosságú: állítólag ő is jelen volt az inkriminált találkán, s ráadásul a Csáky-táborhoz tartozik, tehát nem vádolható az elnök elleni összeesküvéssel. Egyelőre azonban nem mutat túl nagy hajlandóságot, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Pedig nagyon káros lenne közéletünk számára, ha ez az eset szép lassan feledésbe merülne. Ha úgy tetszik, ez a szlovákiai magyar nyilvánosság – elsősorban a médiák, de a közvélemény, az értelmiség és egyéb csoportok – közös felelőssége. Ekkor kellene következnie a felelősségre vonásnak, itt azonban gondban vagyunk. Kinek van ugyanis a pártban a történtek után morális joga felelősségre vonni bárkit is? S ha ez megtörténne is, ki az, aki a felelősök helyébe léphet?

Súlyos kérdések, nem csak az MKP számára. Mindannyiunk érdeke azonban, hogy mielőbb megtaláljuk a válaszokat.