Sose halunk meg!

Azért ragadtam tollat, hogy a végveszélyben a nemzetet lelkesítsem. Különösen a lecsatolt részek népét. Az orvosi műhibából amputáltakat. Igen, a holnapi baljóslatú népszavazás ösztönzött cikkem megírására, amelynek eredményeként – ha az előrejelzéseknek megfelelően valóban érvénytelen lesz – állítólag mindnyájunkat a nemzet kebeléről való kiátkoztatás kénköves pokla fenyeget. Fogcsikorgatva drukkolok, hogy ne így történjen. Ha azonban mégis bekövetkezik, bízom a halálon túli életben és a magyar feltámadásban. És erre biztatom a remény – és az utolsó nemzetállami esély – paradicsomából lángpallossal kiüldöztetett sorstársaimat is. Mi mást tehetek, ha semmilyen más lehetőséget nem hagynak számomra? Ha éppen az engemet legjobban féltők közül nem hajlandó senki fenntartani legalább egy gyűszűnyi reményt, hogy a kevés igen, sőt a nemleges válasz esetén is valahogy, még nem tudom, miként, de valamiképpen azért talán mégiscsak magyar maradhatok?! Ha akár még százszorosabban balsors sújtotta is... Annyi, de annyi kintlévőségemről, anyanemzetemnél letétbe helyezett erkölcsi és egyéb jussomról szót ejtettek az utóbbi hetekben, hát miért éppen a remény lehetőségének megcsillantásával nem tartozik nekem senki odaátról!? Egyébként... – noha nem szeretnék ezekben a sorsdöntő órákban kisszerű megjegyzésekkel okvetetlenkedni, az esetleges félreértések elkerülése végett mégis kijelentem: legjobb tudomásom szerint nekem sem Magyarország, sem a magyar nemzet, sem a magyar választópolgár, se számos határon túli magyar barátom közül senki egy árva petákkal sem tartozik. Nem emlékszem ugyanis, hogy tőlem vagy felmenőimtől az utóbbi évszázadok során három vagy akár annál kevesebb tengert, stratégiai jelentőségű vasútvonalakat és közutakat, nyersanyaglelőhelyeket, életteret vagy bárminemű szimbolikus javat jogtalanul elvettek volna, sem arra, hogy a fenti jószágok közül valamit nálam lízingelnének, és most lenne esedékes a részlet átutalása. Személy szerint egyedül a föntiekre vonatkozó remény óvatos megcsillantására formálnék jogot. A potenciális kirekesztetteket pedig jobb híján azzal vigasztalnám, hogy magyar útlevél hiányában erősítgessék identitásukat talán a koronás magyar igazolvánnyal, azt ugyanis kizárólag magyarok birtokolhatják, nem úgy, mint az anyaországi nemzetiségeknek is alanyi jogon járó címeres úti okmányt. De ma még bizakodjunk! Bizony mondom, ha bízva bízunk, nemcsak hogy megmaradunk, tovább fogunk még marakodni is. Lesz magyar élet az elutasítás után! Úgy lesz csak igazán! (Sose halunk meg!)