SMS ünnepek...

Megáll az esem. Az esemesem. Természetesen. Legszívesebben dühöngenék, de minek – hosszú még az év. Valahol, valamikor lemaradtam. Nem tudtam követni a tudomány fejlődését, vagy az is lehet, hogy nem akartam. A korommal is összefüggésben lehet ez az ellenkezés, nekem már csak úgy jók a dolgok, ahogyan vannak: nem digitalizálva, nem műholdon keresztül, nem mikrocsipek mögé bújtatva a kézfogást, meg például a jókívánságokat. Amelyekből most volt is elég. Elég is volt. Azt még morogva bár, de elviseltem, hogy az újévi jókívánságok sms-ben érkeztek. Én is küldtem, ahogy jött, rögtön vissza: csak mert ne mondják már rám, hogy maradi vagyok – kell nyomkodni a gombokat, aztán a szeretet átmegy a műholdon, meg a drótokon keresztül és nem kell hozzá embernek se születni lassan, mert így a kényelmesebb, mert pittyog, sípol, jelez – gombnyomás: ő neked nagyon és igazán, te meg neki ugyanazt visszafelé, csók vagy csak puszi, kinek, kinek érdeme szerint... Na de akkor már majdnem felrobbantam, amikor a húsvéti feltámadást is sms-ben kaptam. Én sejtem, hogy a húsvéti nyuszi nem igazi, és hogy a hímes tojást sem ő tojja. Abban viszont biztos vagyok – én kicsi ember –, hogy ha átröppennék valahová a műholdak környékére, talán megtalálnék egy olyan világot, amelyik – legyek bár ateista vagy istenhívő – üzenni tudna. Kézfogással, kézzel írott betűkkel, papíron, aminek illata van, amit ha megfogok, érzem, hogy az is megfogta, aki küldte. Már csak azt nem értem, hogy miért kell nekem az űrbe röppennem, hogy mindazt, amit úgy hívnak, emberi, meg hagyomány, meg kezünk melege – azt valahol az űrben keressem. SMS-ben.