Selyemzsinór Szaddámnak

Hetek óta sürgették Bush elnököt, hogy ne mellőzze a világszervezetet, kérjen BT-felhatalmazást – és persze hazait is a kongresszusától –, tehát ne „egyedül” vágjon bele a Bagdaddal való leszámolásba. S hogy adjon esélyt ne csak a háborúnak, hanem a békének is, azaz természetesen Szaddám Huszeinnek, aki így – a fegyverzetellenőröket beengedve – az utolsó pillanatban kihúzhatja nyakát a hurokból. Nos, George Bush megtette e tőle kért szívességet, hogy ily módon egyszerre állítson kész helyzet elé mindenkit, ellenséget és barátot egyaránt. Csütörtökön az ENSZ szónoki emelvényén kiosztotta ultimátumait a szélrózsa minden irányába.

Gondosan megőrizve a látszatot, hogy „Róma döntése” még nem végleges, az alakítható és akár befolyásolható is. Mindennél többet elárult viszont az a Washington Post szerkesztőségéből kiszivárgott hír, hogy a Fehér Ház visszakérte Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter már betördelt cikkét, mert kiolvasható lett volna belőlük Bush elhatározásának visszafordíthatatlansága. Nem mintha ezt nem árulta volna el az ENSZ-beszéd utalása az akár egy éven belül előállítható iraki atombombára. Amikor az elnök a hétvégén a nem hónapokban, hanem hetekben mért határidőt emlegette, akkor voltaképpen önmagának is ultimátumot adott. S hogy mennyire, azt jelzi a hétfői londoni Times – megjósolhatóan megszerzett – értesülése arról, hogy Szaddám tényleg képes lehet hamarosan szert tenni néhány nukleáris eszközre. Vagyis, ahogyan az elnök megmondta, nincs többé idő Bagdaddal lacafacázni. Külügyminisztere közölte is vasárnap, hogy az ellenőrökről való alkudozásra immár ne is számítsanak az irakiak: tőlük bizony feltétel nélküli kapitulációt követelnek.

Egy kérlelhetetlen New York-i közíró szerint abban a reményben, hogy Szaddám hű marad önmagához, s mégis megpróbálja. Amint tette az öbölháború előtt, amikor szintén abban a hitben élt, hogy még van miről alkudoznia, holott a probléma akkor is, most is – arzenáljával együtt – éppen ő maga volt. Egy „félreszólás” Bushtól jelezte ezt, amikor a Bagdadhoz intézett követelései sorában felszólította Szaddámot, hogy adjon szabadságot az iraki népnek. Hogyan is mondta a mai elnök példaképe, Ronald Reagan Berlinben? „Mr. Gorbacsov, bontsa le azt a falat!” A hamarosan meg is valósult falbontás természetesen rendszerváltáshoz vezetett Berlinben és másutt, ahogyan a fenti feltételnek a diktátor is rezsimjének felszámolásával felelhetne meg. Különben az ellenőrök „korlátlan” beengedése is felér majd egy falbontással, hiszen sejthetően és szándékosan veszik majd semmibe az iraki szuverenitást, mondjuk zavartalan bejárást követelve Szaddám palotáiba is. Ha nem akarja, hogy (háborúval) lelőjük, lesz szíves öngyilkosságot elkövetni; annak a tájéknak egykori uralkodói ezt a selyemzsinór elküldésével adták értésre.

Amerika partnerei viszont illően megkapták az elnöktől a hőn vágyott alibit – a felzárkózásra. Kissé texasi stílusban, hiszen nekik azt adták értésükre, hogy amennyiben nem akarják Bush magánakcióját, akkor bízvást fel is sorakozhatnak mögé. Lám, a szaúdiak máris értettek a szóból. Tagadhatatlanul ügyes diplomáciai húzás felszólítani a Biztonsági Tanácsot, vegye végre komolyan saját korábbi határozatait, s evégett szavazza meg a Bagdadnak adandó ultimátumot. Az elnök a víkenden azt remélte, lesz elég „gerinc” az ENSZ-ben, s legyen is, ha nem akarja, hogy Amerika semmibe vegye. A már eddig is a harmincas évek Churchilljével példálózó washingtoni héják most a Népszövetség szomorú sorsának felidézésével intik a mai világszervezetet. Az ottani galambok között emlegetett Powell legfeljebb annyi mozgásteret kínál a partnereknek, hogy többes számot használ a BT-határozatokról szólván, tehát a – Bagdadhoz intézendő – felszólítás és fenyegetés nem szükségszerűen lenne egyetlen döntés. Ám a külügyminiszter washingtoni kollégáinak fejtegetései arra vallanak, hogy nekik már egy határozat is megtenné a háború ürügyeként.

Egyedül az elnök belpolitikai ellenlábasai maradtak alibi nélkül, miközben aggódva látják, miként fordítja a novemberi kongresszusi választások célegyenesében Bush a – mostanáig a tőzsdéről és korrupcióról szóló – kampányt a Szaddámmal való (a lakosság körében népszerű) leszámolásra kért felhatalmazás témájává. S miként az ENSZ-hez, vissza nem utasítható kérést intéz a washingtoni Capitoliumhoz is, ahol sokan emlékeznek a demokraták felsülésére egy évtizede, az idős Bush villámháborúra sikeredett akciójának botor ellenzésére. S noha arrafelé még Texasban sem szokás önakasztásra biztatni a politikai ellenfeleket, őket is csapdába csalva, Bush mintha valami selyemzsinórfélét küldött volna nekik is.

Visszatekintve mindenesetre öngyilkos politikai játszma volt a demokraták részéről egész nyáron át azt sürgetni a – héják által az iraki hadakozás felé taszigált – elnöktől, hogy álljon elő a farbával, terjessze a nemzet elé: mi indokolja akár a háború vállalását is. Hát most Bush pontosan ezt tette, megtetézve a netán közeli atomveszéllyel. S ekként a hazai fronton máris ő ment át offenzívába, hiszen hogyan is magyarázhatná meg választóinak a novemberben voksukat kérő demokrata hon-atya, hogy e vészhelyzetben miért is nem szavazza meg a felhatalmazást az elnöknek. Némelyek szerint az ellenzék már csak úgy terelhetné vissza a figyelmet a neki korábban mandátumtöbbletet ígérő belpolitikai témákra, ha sietve áldását adná Bush kérelmére (panaszkodnak is a demokraták, hogy hasonló helyzetben az elnök apja 1990 őszén csak a törvényhozási választások után kérte a hadviselési felhatalmazást). Miáltal viszont a Fehér Ház, a capitoliumi döntést felmutatva noszogathatja világszervezeti partnereit a BT-határozat meghozatalára. Ügyes.

A szerző hírlapíró