Sajátos rezilienciánk

A társadalmi csoportok összefognak, vagy beindul a fosztogatás, és az a rendszer, ahol mindenki csak önmagára számíthat? Az egyik társadalmi csoport hajlandó lesz a másikért tenni, áldozatot hozni? Árvíz idején ki áll a gáton, az egész falu vagy csak az, akinek az első hullám fenyegeti a házát?

El tudjuk-e képzelni a 21. században, hogy ugyanúgy remekül működik a fejkvóta alapú jegyrendszer egyes élelmiszerekre? Hány potyautas lenne, aki nyerészkedik és csal...? Vagy éppen csipek vagy személyes szén-dioxid-kvóta kapcsán?

A legtöbb rendszerünk, amit az emberiség felépített az évszázadok során, azon alapszik, hogy mind hiszünk a működésében. Ilyen a pénz, az alkotmány, a rendőrség. A bűnözés megelőzésének egyik alapelve, hogy nem a büntetés maga rettenti el a tettest, hanem a lebukás bizonyossága. Hiába lenne halálos ítélet a cukorkalopásért, ha szinte biztos, hogy sose bukunk le. Fordítva is igaz: ha Szingapúrban egy rágógumi kiköpését is leköveti a rendőrség, nem fogják köpdösni.

Ezeknek a hitrendszerek az a jellemzője, hogy sokáig ellenállók, ám egy adott pillanatban összeomlanak. Amikor hirtelen egy kritikus tömegű résztvevő megszegi a szabályokat. Mint New Orleans-ban a természeti katasztrófa idején beindult betöréshullám, vagy a londoni lázongás idején végigfutó boltfosztogatás, hogy csúnyább, háborús példákat ne hozzunk.

Ez igaz lehet a város vagy falu melletti erdő illegális szemétlerakására: ha egy elkezdi, és nincs felszedve időben, egyre többen fogják odahordani a szemetet. Ha egy graffiti megjelenik, és nem takarítják el, jöhet a többi.

Ugyanez a logika érvényesül a nemzetközi kapcsolatokban. Ha Moszkvának engedték, hogy 2008-ban megtámadja Grúziát, akkor nem csoda, hogy később is katonai kalandokba vág. Ha a 2014-es ukrajnai bevetésre küldött „zöld emberkéket” mindössze gazdasági szankciók követik, tovább bátorodik a Kreml. Ha Obama néhány diplomatát utasít ki, miután a 2016-os választásba masszívan belefolytak, nem bátortalanodnak el. Ezután tartunk 2022 januárjára ott, hogy az ukrán–orosz határon egy olyan támadó erő állomásozik, amely komolyan azzal fenyeget, hogy Oroszország képes lehet lerohanni Ukrajnát.

Megérné? Az „elrettentés” tulajdonképpen azt jelenti, mennyire hiszi el a támadó, hogy súlyos árat fizet. Nagy veszteségeket, hosszú távú károkat lát-e kockázatként, vagy csak pár diplomáciai purpárlét? A Putyin–Biden telefon, ami a héten zajlott, pontosan azt irányozta a NATO oldaláról, hogy Moszkva elhiggye: nem éri meg a katonai akció gondolatával játszani.

Ha mégis megtenné, akkor a NATO-nál a labda: muszáj reagálni, különben legközelebb még jobban emeli a tétet Moszkva, és a többi kihívó ország is egyre magabiztosabban lépne fel a szövetséggel szemben.